•  FORRADALOM
  • Tartalom

Forradalom 1 menüpont alatti tartalom:                          

    A NYOLCVANAS ÉVEK

Forradalom 2 menüpont alatti tartalom:                                                  

    A RENDSZERVÁLTÁS ELŐTTI ELLENZÉK

Forradalom 3 menüpont alatti tartalom:

    RENDSZERVÁLTÁS FORRADALOMMAL ÉS BÉKÉS ÁTMENETTEL

Forradalom 4 menüpont alatti tartalom:

    MEGTISZTULÁS CSAK FORRADALOMMAL

  • Forrás: baranyai józsef  a   rendszerváltás titkos forgatókönyve című műve

  • Idézet az Európai Emberi Jogi Bíróság határozatából:  "Az Egyezmény egyáltalán nem engedi meg a vélemény nyilvánítás szabadságának korlátozását a politikai beszédek, vagy az általános érdeklődésre számot tartó kérdések körében.”

  •                                 
  • A  FORRADALOM
  • A forradalomhoz nem kell forgatókönyv. A forradalom fellobbantja, felizzítja az együttgondolkodás, az együtt cselekvés képességét. Pillanatok alatt megszületnek a követelések, elérendő célok és  a forradalom megszüli cselekvésre képes vezéreit.

  • A diktatúra megfélemlítésen, megtorláson alapuló, elnyomó, parancsuralmi  rendszer.  

  • ELLOPOTT FORRADALOM


    Az 1956 utáni időszak új magyar forradalmának, egy lehetséges magyarországi forradalomnak a valós erjedési pontjai már a nyolcvanas évek elején kezdtek kialakulni. A gazdaságban, a társadalomban olyan jellegű és léptékű változások mentek végbe, amelyek felerősítették a kezdeményezőkészséget, a gondolati szabadságot, a változások iránti igényt, de számos egyéb tényező is segítette egy új forradalmi helyzet kialakulásához vezető hangulat, légkör kiérlelődését.

    1988-ban már érzékelhető volt a bomladozó diktatúra elsöprésére képes társadalmi akarat, már lehetett tudni, hogy itt előbb-utóbb megindul a nép. Érezhető volt, hogy nincs messze az idő, amikor a sok apró szembeszegülést egy naggyá hordja össze a hívó szó, a példázat ereje. Egy 1988-as jóslat szerint 1989. március 15. a lehetséges esélyt, 1990. március 15-e az elkerülhetetlent, a bizonyosságot jelentette a forradalom kitörése szempontjából. Egy 1990. március 15-én kezdődő békés forradalom alapjaiban söpörte volna el a kommunista rendszert, az állampárti diktatúrát.  

    1990 március 15-én nem lehetett volna olyan olyan beszédet mondani, ami lecsillapítja a tömeget és békésen hazamennek. A Múzeumkertből meginduló tömeghez rövid idő alatt tízezrek csatlakoztak volna. Hasonló tűntetések kezdődtek volna a vidéki nagyvárosokban is. Ugyanúgy mint Prágában itt is bekövetkezett volna a békés forradalom, új jelszavakkal és új vezetőkkel. Az állampárt reformer vezetői közül is valószínűen többen csatlakoztak volna, ami eleve megosztotta volna az állampárt vezetését.

    Tisztában voltak ennek elkerülhetetlenségével a pártállam főemberei és stratégái is, ugyanakkor érezték, hogy még így is lehet nyerésre játszani, hiszen a kulcskérdés az, hogy kinek és milyen feltételek mellett adják át a hatalmat. Tudták, hogy tárgyalni kell, főként azokkal, akiknek nem érdeke a forradalom, akik a kiegyezés, a kiegyezéses hatalomátadás hívei, és amíg tárgyalóasztalnál ülnek az ellenzék vezetői addig nem lesz megmozdulás, nem lesz forradalom.

    Kiegyezésre az 1956 utáni 33 év alatt is lehetőség nyílt bárki számára, akik pedig 33 év alatt nem fogadták el a kiegyezést hanem szembeszegülők maradtak, azoknak a rendszerváltó nagy kiegyezés sem volt elfogadható, mert nem ez volt a cél, nem ezért volt a rendszerváltásig eltelt 33 év áldozata.

    Forradalom alatt ez esetben nem az elégedetlenség, az elviselhetetlen halmazából lavinaként előzúduló tömeg fegyveres mozgalmát kell érteni, hanem a változás iránti szándékok egyesülése folytán eggyé váló akarattal szemben meghátrálásra kényszerülő hatalom leváltását, az adott történelmi helyzetben békés úton, fegyver nélküli, de a győztes jogán és nem kiegyezéses alapon történő hatalomátvételt.

    A nyolcvanas években már olyan léptékű és a társadalom szélesebb rétegeit érintő, elérő változások történtek, amelyek deformálták a diktatúrát, létrehozták azt az állapotot, amelyből kiindulva reálisan lehetett gondolkodni a nagy változáson. A nyolcvanas években bekövetkezett az az állapot, amikor már nem csupán a szembeszegülők változásokat megfogalmazó tervezetei, kezdeményezései próbálták roncsolni a diktatúrát, hanem ebben keresetlen szövetséges lett a hatalmat gyakorló állampárt önmagát reformernek nevező csoportja is.

    A nyolcvanas évek elejére drasztikusan megnőtt az államadósság, a gazdaság tartalékai kimerültek. Nőttek az árak, csökkentek a reálkeresetek. Az állampárt gazdasági stratégái a gazdaság teljesítőképességének növelésére, az értékteremtés körének kibővítésére kerestek megoldást. Így jött létre az a koncepció, amely alapján 1981-ben megszületett a kisvállalkozások létrehozását engedélyező jogszabály. Ez azonban nem ment feszültségek nélkül, a fő gócpont magában az állampártban alakult ki, ahol a reformerek és a keményvonalasok feszültek egymásnak.

    A reformerek a modellváltás szükségességét hangsúlyozták, a keményvonalasok pedig a szocializmus elárulásával, a szocializmus alapvető eszméjének, az egyenlőségnek a feladásával vádolták meg a reformereket. E feszültséggel teli levegőben már akkor bármi történhetett volna, melyre az állampárt egymással ütköző erői nem lettek volna képesek egységesen reagálni. Sőt elbizonytalanították, akadályozták volna egymást ellenvetéseikkel. Ez a helyzet a nyolcvanas évek végére érett be igazán, hiszen akkor már a keményvonalasok is a piacgazdaság titkos hívei voltak, mi több, már abban is biztosak voltak, hogy viszonylag rövid időn belül vége a szocializmusnak.

    Ekkor már voltaképpen nem is a szocializmus létének, fennmaradásának védelme, hanem a változások irányítottá tételének mikéntje volt a kérdés és a megoldandó feladat. Ebben az időben egy forradalom kitörése a meglepetés erejével hatott volna és hatalmas sikerrel, gyökeres változást hozó eredménnyel járt volna. Nem túlzó feltételezés, hogy ezt akkor már az állampárti oldalról sem nagyon akadályozták volna, hiszen ekkor már nem a szocializmus védelme, hanem az átmentés megszervezése képezte a gondolati építkezés alapját.

    Ez a forradalom a csehekéhez hasonló békés forradalom lett volna – nem fegyveres, véres forradalom –, egy hatalmas, közös demonstráció, amelynek vezéralakja kimondja azt, hogy vége annak ami volt, mert a nép változtatást akar, egy nyilatkozat melyet több százezer ember igenje hitelesít.

    Feltehetően ilyen lett volna, ha lett volna, de megelőzték a magyar népet. Elvették a forradalmat, ellopták a forradalmunkat. Forradalom helyett kiegyezés lett, amely nem a nép követeléseit, hanem a tárgyalóasztalhoz jutók által képviselt politikai erők állampárti oldalról elfogadhatónak tartott követeléseit, illetve ennek kompromisszumos megoldásait fogadta el. 

    Talán a széthúzás ősi öröksége, az önmagukat a diktatúra ellenségeinek mondók, ám egymással is szembenállók történelmi pillanatban együtt cselekvésre való képtelensége volt az ok. Az egymással rivalizáló politikai erők attól is féltek, ha kivonják magukat az egyezségből a riválisaik a hátuk mögött kiegyeznek a hatalom átadásában, ők pedig kimaradnak.


    Kiegyezés és széthúzás, a nemzet sorsát minduntalan befolyásoló ősi örökség. Vajon miért a nemzet számára legrosszabb forgatókönyv érvényesült a rendszerváltás során?

    Miért nem működött együtt a nemzet sorsa iránt érzett felelősségtől indíttatva a meghatározó két nagy politikai erő, amely rendszerváltáskor a törvényhozás 80%-át adta. Az ellenzéki kerekasztal mellé csak az újjászerveződő és újonnan létrejött politikai erők egy része juthatott, de voltak olyan politikai erők, kisebb-nagyobb csoportosulások, amelyek nem akartak beolvadni, egy részük pedig nem is akart odaülni a tárgyalóasztalhoz, mert ők radikális változást, forradalmat akartak.

    Békés, vértelen, barikádok és puskalövés nélküli forradalmat, de olyant amely igazi változást és megtisztulást hoz. Számukra a példa 1848 tiszta forradalma volt. Ezek a csoportok is megfogalmazták a követeléseiket, azt a minimumot, amelynek teljesülnie kell ahhoz, hogy elmondható legyen: a diktatúrát felváltotta a demokrácia.

    Ők arra vártak, hogy valaki elkezdje, az első majd második tüntetés, több egymást követő felvonulás összehozza a szétszórt csoportosulásokat, összeáll a tömeg és lavinaszerűen elindul a folyamat. Ez ugyanúgy nálunk is bekövetkezett volna mint a cseheknél, csak gyújtószikra kellett volna hozzá, az a gyújtószikra, amit a diktatórikus hatalom oltott ki a békés rendszerváltás kierőltetésével. 

    Majdnem 100 %-os bizonyossággal kijelenthető, hogy 1990 március 15-én kitört volna egy békés forradalom Magyarországon, ha az állampárt nem ülteti tárgyalóasztalhoz az ellenzék kiegyezésre hajlandó vezetőit.


    A pártállami vezetők jól tudták, hogy tárgyalóasztal mellett még nem csináltak forradalmat! Az állampárti hatalom tudta, ha nem csinálnak semmit 1990 március 15.-én kitör a forradalom. Ennek megelőzésére szolgált a kerekasztal tárgyalások erőltetése, majd a szabad választások kitűzése.