•  A  DIKTATÚRA
    • Tartalom

Diktatúra 1 menüpont alatti tartalom:                          

    BŰNEINK ÉS IGAZSÁGAINK

Diktatúra 2 menüpont alatti tartalom:                                                  

    AZ APPARÁTUS

Diktatúra 3 menüpont alatti tartalom:

    KONCEPCIÓS PEREK 

Diktatúra 4 menüpont alatti tartalom:

  • Összegzés, amely az 1990 előtti magyarországi diktatúra parancsuralmát, hatalomérvényesítési módszereit, a megtorlás, megfélemlítés jogi úton történő érvényesítését, a diktatúra bíróságának szerepét és alárendeltségi viszonyából adódó kényszerhelyzetét, az 1956 és 1990 közötti koncepciós perek létrejöttének körülményeit, a nyolcvanas években a politikai perek csökkenő számának valós okait feltáró, elemző egyéni kutatások felhasználásával készült.   

    (Köszönet mindazoknak, akik  közreműködtek a valóság feltárásában és önzetlen segítséget nyújtottak ahhoz, hogy ez az összegzés létrejöhessen.)

  • A diktatúra megfélemlítésen, megtorláson alapuló, elnyomó, parancsuralmi  rendszer.  

  • DIKTATÚRA MAGYARORSZÁGON


    Magyarországon a diktatúra még viszonylag rövid ideig sem létezhetett volna folyamatos megfélemlítés, megtorlás nélkül. Ha nem emelték volna ki erőszakkal környezetükből a rendszerellenes bírálatok megfogalmazóit, terjesztőit, a hangadókat, a rendszerellenes szervezkedések kezdeményezőit, elindítóit, ha a bíróság közreműködésével koncepciós perek révén nem fosztották volna meg őket a szabadságuktól, akkor ez a megtorlás, megfélemlítés helyett a megengedés példázatát jelentette volna.

    Igen rövid idő alatt politikai és hatalmi célokat megfogalmazó akarati és cselekvési közösségek jöttek volna létre. Elindult volna egy ellenőrizhetetlen és megállíthatatlan szervezkedés, feléledtek, újjáalakultak volna a betiltott demokratikus pártok.
     
    A megfélemlítés, megtorlás folyamatos alkalmazása az MSZMP részéről nem csupán a hatalom megtartását célzó és szolgáló önérdekűség volt, hanem a legfőbb szövetséges, a Szovjetunió felé vállalt kötelezettség is, hiszen az egységes rendet megbontó, felbolydító események, példázatok megelőzése, gyors elfojtása csak a megfélemlítés, megtorlás eszközeinek alkalmazásával volt elérhető.

    A diktatúrára a legnagyobb veszélyt az ellenőrizetlen szervezettség, a szervezkedés bármely formában történő felbukkanása jelentette.



    Tudták ezt a diktatúra hatalomgyakorlói is, ezért az egész országot lefedő III/III-as ügynökhálózat figyelte éberen az erre irányuló kezdeményezéseket, jelzéseket és a hatalom csírájában elfojtotta a szervezkedésnek minősített bármely célú szervezési tevékenységet.
    A diktatúra nem automatizmusként működött, a diktatúra hatalomgyakorlói és az utasításaikat végrehajtók konkrét személyek voltak.  
                                                                 

        
    Ha diktatúra a bűnnel teli, szennyes múltat jelenti, akkor nehéz elfogadni, hogy e bűnös rendszer hatalomgyakorlói, hívei és kiszolgálói tiszta erkölcsű, semmivel sem gyanúsítható emberek voltak, akik közül ma számosan, mint feddhetetlen erkölcsi múlttal rendelkező személyek közhatalom birtokosai.

    Ezek az emberek akkor a diktatúra értékrendjét fogadták el hiteles mércének, de azzal, hogy új hatalomra, új címerre tettek esküt vajon megváltozott a szemléletük is?

    A diktatúra bírósága fontos része volt a diktatúra elnyomó, parancsuralmat megvalósító hatalmi gépezetének. Az állampárt vezetői, a diktatúra hatalomgyakorlói közvetlenül nem ítéltek el senkit, ezt helyettük, parancsukra a diktatúra bíróságának bírái hajtották végre. 



    Mivel a bírói hatalom stratégiai pozíciót jelentett a diktatúra hatalomérvényesítésében, ezért olyan jogászokat választottak és neveztek ki bíráknak, akik megbízható, elkötelezett hívei és kevés kivétellel tagjai is voltak az állampártnak, akik vonakodás nélkül, maradéktalanul végrehajtották az állampárt utasításait. Egy a törvények betartását a pártutasítások elé helyező bíróság ellehetetlenítette volna a diktatúrát éltető megtorlás és megfélemlítés igazságszolgáltatáson keresztül történő érvényesítését, ez pedig a diktatúra megroppanásához, bukásához vezetett volna.

    Vitathatatlan tény, hogy a diktatúra fennmaradását, létezését biztosító megtorlás, megfélemlítés érvényesítéséhez a jogi kereteket – mint jogalkalmazó – a diktatúra bírósága biztosította. Ez nem is létezhetett másként, ennek tagadása a diktatúrát éltető megtorlás, megfélemlítés stratégiájának tagadását, végső soron a diktatúra létezésének tagadását jelentené.

    A diktatúra bíróságának és bíráinak a hatalomhoz való viszonyát a függőség, a kényszerhelyzet jellemezte. A diktatúra bíróságai és bírái közvetlen pártirányítás alatt álltak. A pártutasítás végrehajtását megtagadó bírákat kirúgták, életüket, érvényesülésüket ellehetetlenítették. Erre igen ritkán került sor, mert az állampárt irányítása alatt lévő bíróságokra eleve úgy választották ki a bírákat, hogy azok megfeleljenek a diktatúra hatalomérvényesítési módszereinek, gátlások és vonakodás nélkül végrehajtsák az állampárt utasításait.



    Ebből adódóan a bírák jelentős része azonosult diktatúrával, annak eszmeiségével, hatalomgyakorlási módszereivel, az írott törvényeken átlépő, a megtorlást, megfélemlítést szolgáló joggyakorlattal és erkölcsi szempontból is helyesnek tartotta a rendszer ellenségeinek minősített személyekkel szembeni bírósági eljárások, a koncepciós perek során a csalárd módszerek alkalmazását, így a csalás, hazugság, hamis vád, mentőkörülmények elhallgatása révén történő jogi felelősségre vonást.

    A diktatúrában ez nem jelentett erkölcsi próbatételt, hiszen a diktatúra az intézményes hazugságra épült. Elhazudtak kis és nagy dolgokat, mindent letagadtak, ami nem a diktatúra érdekeit szolgálta. A csalásokat, hazugságokat, ebből adódó és ehhez kapcsolódó törvénysértéseket, bűncselekményeket senki nem tartotta számon, hiszen az a diktatúra létezésének, fennmaradásának természetes velejárója volt, így a bírák által elkövetett csalások, hazugságok, igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények is csak az ártatlanul elítéltek és hozzátartozóik emlékében maradtak meg.                            

    Mikor van vége a diktatúrának?

    Magyarországon még egyetlen törvény sem mondta ki, hogy vége van a diktatúrának, mi több, egyetlen törvény sem határozta meg a diktatúra lényegét, jellemzőjét, jogállapotát.   Ugyanakkor az Alkotmánybíróság határozata kimondta a rendszerváltás előtti állampárti diktatúra és a rendszerváltás utáni jogállam közötti jogfolytonosságot.

    De nézzük, hogyan csinálták ezt máshol?

    Csehországban, ahol békés, kulcscsörgetős forradalom vetett véget a diktatúrának, ahol Hável a nép nevében kimondta, hogy vége, nem elégedtek meg ezzel. Azt akarták, hogy egyértelmű és vitathatatlan legyen a kinyilatkoztatás, ezért egy 1993-as jogszabály kimondta a kommunista rezsim törvénytelenségét és megtiltotta a kommunista büntettek elévülését.

    A Szlovák Nemzeti Tanács 198. számú törvénye ugyancsak kimondta a kommunista rendszer törvényellenességét, bűnös mivoltát. Magyarországon ez az elhatárolódás nem történt meg. Sem az Alkotmány, sem törvényeink nem ejtenek szót a magyarországi diktatúráról. Amikor egy magyar állampolgár a rendszerváltás előtti állapotot diktatúrának minősíti az csupán magánvéleménynek számít, de akár rágalomnak is minősíthető, mivel nem létezik erre irányuló jogi kinyilatkoztatás. Amikor emiatt, a rendszerváltás elégtelensége miatt bírálat érte Antall Józsefet, akkor vetette oda nekünk, a tízmillió magyarnak: „Tetszettek volna forradalmat csinálni”!

    Cáfolhatatlan igazság! Forradalomra lett volna szükség Magyarországon is, hogy igazi változás jöjjön létre. Egy olyan békés forradalomra, mint amilyennel a csehek zárták le az ottani diktatúrát.  A magyar nép nem tudja és nem akarja elfogadni ennek hiányát, sokan úgy gondolják, addig nincs igazán vége a diktatúrának, amíg ezt jogszabály nem rögzíti. Előbb-utóbb lesz majd olyan politikai erő a magyar parlamentben, amely képes lesz ennek jogi lerendezésére. 


Másképpen élte meg a diktatúrát az annak szabályait elfogadó, az alkalmazkodás képességével, a kiegyezés szándékával bíró ember, és megint másképpen az önfeladásra képtelen, az elnyomással, az erőszakkal való szembeszegülést a génjeiben hordozó egyén.

Ez a könyv a diktatúráról, a rendszerváltásról, az ellopott forradalomról, az igazságszolgáltatás visszáságairól, bűneinkről és igazságainkról, az ENERGETIKA-ügyről mondja el a szerző személyes véleményét és az általa megtapasztalt igazságot. Úgy ahogyan ő látta.

JOGFOLYTONOSSÁG DIKTATÚRA ÉS DEMOKRÁCIA KÖZÖTT

A rendszerváltás lerendezetlenségét mutatja, hogy még az igazságszolgáltatás vonatkozásában sem jöttek létre a diktatúra és a demokrácia jogállapotát szétválasztó törvények, a diktatúra és a demokrácia közötti jogfolytonosságot a demokrácia szabályai szerint kezelő jogi technikák, hiszen a diktatúra időszakában, bírói kényszerhelyzetben született,
bírói elfogultságot tükröző ítéleteket is pártatlan, elfogulatlan ítéleteknek tekintik.

A diktatúra időszakában az állampárt közvetlenül nem tartóztatott le, nem helyezett vád alá, nem ítélt el senkit, mert a hatalmat közvetett módon gyakorolta, úgy, hogy közvetlen pártirányítás alá helyezte a rendőrséget, az ügyészséget, a bíróságot. Ezen hatóságok teljesítették a párt utasításait, a párt akaratát, közreműködésükkel történt meg a letartóztatás, a vádemelés, az ítélet meghozatala.

Közismert, nyilvánvaló tény, hogy a rendszerváltás előtti időszakból számos, bírói elfogultsággal, bírói kényszerhelyzetben született ítélet létezik, amelyekben a bíró végrehajtotta a párt utasítását, a párt akarata szerinti döntést hozott, mert a pártakarattal szembeszállva önmaga és családja egzisztenciáját, jövőjét veszélyeztette volna.

Minden olyan büntetőügyben és polgári peres ügyben, amelyben az állampárt valamilyen módon érintett volt – a per kimeneteléből az állampártnak előnye származhatott, fennállt a párt érdekkötődése vagy ellenérdekűsége – feltételezhető a bírói kényszerhelyzet, a bírói elfogultság.

A baj az, hogy a rendszerváltás után nem született olyan törvény, amely kimondta volna azt a nyilvánvalóan létező és közismert valóságot, hogy a bíróságok közvetlen pártirányítás alatt álltak, számos esetben fennállt a bírói kényszerhelyzet és az ebből eredő bírói elfogultság, ezért ma még a politikailag érintett ügyek esetében is pártatlannak, elfogulatlannak tekintik a múltbéli ítéleteket meghozó, pártutasítást teljesítő bíróságokat.

A DIKTATÚRA ÁLDOZATAI

Az ügynöklistákat arra hivatkozva nem hozták nyilvánosságra, nehogy akár egyetlen ember is ártatlanul meghurcoltatásnak legyen kitéve, de a diktatúra időszakában ártatlanul elítélt több tízezer vagy még több ember miatt, a több tízezer bírói elfogultsággal, bírói kényszerhelyzetben született ítélet miatt senkinek nem támadt lelkiismeretfurdalása.

HAMISÍTOTT TÖRTÉNELEM

A diktatúrát jelentő negyven év történelmét író történészek a fellelhető kordokumentumok alapján próbálnak majd a valóságot közelítő képet rajzolni arról a korszakról, amelyben a valóság kimondása vagy írásban történő rögzítése büntetendő cselekménynek számított.

A pártállami diktatúra tudatosan készült a történelemhamisításra, tiltotta és büntette a valóságot megörökítő kordokumentumok keletkezését. A ma levéltárakban, irattárakban lévő anyagok a töredékét sem mutatják a megélt valóságnak, erre támaszkodva nem rajzolható hiteles kép a megélt múltról.

Minden állampolgárnak biztosítani kellene azt, hogy írott visszaemlékezéseit, egyéb kordokumentumait elhelyezhesse a kijelölt levéltárakban, azt ott tőle átvegyék és rendszerezés után a kutatható iratok között elhelyezzék.

Meg kell vallanunk szégyenletes űr tátong a valós és a dokumentált múlt között, mellyel nem egy esetben megdöbbentő módon kell szembesülnünk. Erre közismert példa annak a magyar származású asszonynak az esete, aki egy távoli országban egy napon találkozott azzal az emberrel, aki őt az ötvenes évek elején mint az ÁVO tisztje vallatás közben bántalmazta, megkínozta. Az ártatlan asszony ugyancsak ártatlan férje hasonló sorsra jutott, de ő nem élte túl a kínzásokat. A diktatúra pedig nem csak szabadságuktól, de vagyonuktól is megfosztotta őket.

Tízezrek vagy talán százezrek jutottak hasonló sorsra az ötvenes években, elég volt egy névtelen feljelentés, vagy az, hogy valaki a hatalomban lévők közül szemet vessen a házukra, földjükre és éjszaka jött a lefüggönyözött fekete autó az ÁVO-s pribékekkel. Az elhurcoltak közül a szerencsésebbek is csak évek múlva láthatták újra családjukat, de voltak akik soha nem jöhettek vissza, jeltelen sírokban végezték.

A megkínzóját felismerő asszony 1996-ban levélben fordult a Magyar Köztársaság Belügyminisztériumához, hogy ténymegállapító igazolást kérjen, ahonnan megdöbbentő tartalmú válaszlevelet kapott.

Magyarországon a demokráciáért, a jogállamiságért, az alkotmányosságért kiemelt felelősséget viselő Belügyminisztérium főosztályvezetője a válaszlevélben azt közölte vele, hogy őt a jelölt időszakban, az ötvenes években az ÁVO nem bántalmazhatta, nem kínozhatta meg, mert az ismert dokumentumok alapján az állapítható meg, hogy az ÁVO az ötvenes években senkit nem bántalmazott és a vallatások során nem alkalmazott fizikai kényszert.

Ezen Belügyminisztériumtól származó levél alapján – ezt bizonyítékként használva – az ártatlan asszonyt megkínzó egykori ÁVO-s tiszt rágalmazásért feljelentette a távoli országban azt az asszonyt, akinek a férjét az ÁVO pribékjei meggyilkolták, akit embertelenül megkínoztak, akinek minden vagyonát elvették.

Amikor ez a levél megíródott a  magyar belügyminisztériumban, a kinyilatkoztatások szerint már vagy hat éve létezett a demokrácia, a jogállam Magyarországon.

A nyilvánosság előtt is ismertté vált esetet megismerők, közülük főként azok, akik átélői, elszenvedő, túlélői voltak az ÁVO-s terrornak, a dühtől és fájdalomtól elszorult torokkal szerették volna ordítani, hogy ne tagadják el a véres múltat!
Tisztességes, jóérzésű ember nem maradhat közömbös egy ilyen eset hallatán, mert ha ez előfordulhat, ha ez megismétlődhet, akkor a jogállamiság, a demokrácia léte is megkérdőjelezhető.

Tárgyilagos megközelítéssel vizsgálva a levelet író belügyminisztériumi főhivatalnok ténykedését: ha ő az elérhető dokumentumok alapján azt kényszerült megállapítani és írásban rögzíteni, hogy az ÁVO nem alkalmazott testi kínzást, fizikai kényszert, akkor ez azt jelenti, hogy nem léteznek az ötvenes évek valóságát hitelesen rögzítő kordokumentumok, mert a történelemhamisítás már az ötvenes években megtörtént.

PÁRTÁLLAMI REKVIRÁLÁS

Egy ilyen rekvirálás kezdete volt az, amikor egy párttitkár, vállalatvezető ismerőse társaságában, annak invitálására betért egy kisember házába. A kisember szívesen fogadta a vadászatból érkező vendégeket, étellel, itallal kínálta őket, hiszen a vállalatvezető a főnöke volt, aki már vendégként többször is megfordult a házában.

A vendégeknek jólesett a pihenés. Az evés, ivás utáni beszélgetés közben a párttitkár érdeklődéssel szemlélte a kisember otthonában található festményeket, antik bútorokat. A kisember röstelkedve mesélte, hogy a neves festők képeit és az antik bútorokat attól a nagynénjétől örökölte, akinek a származását egy időben inkább elhallgatta, mert
előnye nem származott volna belőle. A párttitkár többször körbejárta, mohón nézegette a képeket, bútorokat, majd szedelőzködtek és elköszöntek a kisembertől.

Nem telt el fél év és büntetőeljárás, koncepciós per indult a kisember ellen, akit börtönbe csuktak, értékeit pedig elkobozták. Csak a létező szocializmusban adódó véletlenek egyikének tudható be, hogy az elkobzott festményeket, bútorokat az előzőleg a kisembernél vendégeskedő párttitkár vásárolta meg nevetségesen alacsony összegért.

A valójában ártatlan kisember élete tönkrement. Ma is hordozza a „bűnös” múltja miatti szégyenfoltot és nem hisz a jogállamiságban, a demokráciában sem, mert számára nem jött el az igazságtétel, mert a tőle elvett festmények, bútorok ma is a volt párttitkár villájának a díszei.