BŰNEINK ÉS
IGAZSÁGAINK
Úgy
hittük, a rendszerváltással eljött az ideje annak, hogy kedvünk szerint
való országot teremtsünk magunknak, olyat, ahol majd több lesz a jó és
kevesebb a rossz, ahol nem ránk erőltetett elvek, szabályok szerint
kell élnünk, hanem választott képviselőink alkothatnak számunkra
szabadságot, demokráciát, békét és jólétet hozó törvényeket.
A
hatalomba jutók tiszte, kötelessége volt, hogy olyan állapotot
teremtsenek, amely a múlt törvényes, közmegelégedést kiváltó, etikus
lezárását jelenti, hogy egy sokat szenvedett ország tiszta lappal
indulhasson el az alkotmányosság, a jogállamiság, a demokrácia útján.
Ezt vártuk, de teljesülni nem teljesült, mert ugyan vége lett a
diktatúrának, de a diktatúra értékítéletét, igazságtalanságait, a
rendszerváltás előtt született törvénytelenségeket koloncként hurcoljuk
magunkkal.
Megoldás,
feloldás csak ’56 ügyében született. Általánosságban ugyan senki nem
vitatja, hogy itt diktatúra volt, általánosságban elismerik a
koncepciós perek létezését, azt, hogy a rendőrség, az ügyészség, a
bíróság szoros pártirányítás alatt állt, de a konkrét ügyek
vonatkozásában már más érvek, más megközelítések
hangzanak
el. Egyetlen politikai erő sem kerülheti meg a múlt értékítélete iránti
viszony rendezését, főként a hatalomba jutók nem!
A
rendszerváltás utáni első szabadon választott kormány olyan társadalmat
örökölt, amelyben a bűnösség vagy tisztesség – számos esetben – a
diktatúra időszakában a rendszer iránti hűség vagy engedetlenség
következményeként adományozott állapot volt. A rendszerváltó kormány a
„nagytakarítás” helyett az egyszerűbb, könnyebb megoldást választotta,
hagyta átöröklődni a diktatúra értékítéletét az új, demokratikus
jogállamnak nevezett formációba, amely eleve kétségessé tette a
demokrácia és a jogállamiság egyenlő mértékű, egyenlő elbánás elvén
történő kiterjesztését.
Akiket
a diktatúrában az állampárt hatalomgyakorlói bűnösnek jelöltek ki, azok
a rendszerváltás után is viselik ennek következményeit, akik a
diktatúra idején – bűnök elkövetőiként – a hatalom pártfogoltjai
voltak, azok tiszteletreméltó polgárokként léphettek át a demokráciába.
A volt párttitkárok, apparátusi emberek vállalatvezetői, bankigazgatói
székekbe ültek át, politikai hatalmukat pénzhatalomra váltották, az
egymásnak nyújtott hitelekből üzemeket, gyárakat vásároltak.
A
kádári idők nehezen kiheverhető hagyatéka a morális züllés, a
kierőltetett középszerűség is átöröklődött. A diktatúra időszakában a
pártállami hatalom által hallgatólagosan engedélyezett bűnözés, a közös
eltulajdonítása, a gyarapodás egyik fő forrását, a jövedelem
kiegészítés legfőbb módját jelentette. A pártállami hatalom
azon
privilégiuma, hogy bármely időben eldönthette, hogy kiből lesz bűnös és
ki maradhat ártatlan, voltaképpen a hatalom iránti feltétlen hűség
kikényszerítésének záloga volt.
A
tényleges hatalmat gyakorló állampárt markában tartotta a rendőrséget,
az ügyészséget, a bíróságot. Az állampárt helyi hatalomgyakorlói
választották ki azokat, akiknek fel kellett vállalniuk a bűnös
szerepét, a rendőrség, ügyészség, bíróság pedig teljesítette a párt
akaratát.
A
gyarapodás lehetőségét ez időben olyan mértékben korlátozták, hogy
annak szinte egyetlen általános módja létezett, a közösből való
merítés, az állami javak és szolgáltatások fizetés, ellenérték nélküli
eltulajdonítása. A fusizás, a maszekolás a létező szocializmust
jellemző fogalmak, amelyek azt jelentették, hogy munkaidő alatt, állami
javakból, az állam tulajdonát képező gépekkel, eszközökkel valósult meg
egy olyan értékteremtés, amely eredményeként létrejött értékek személyi
tulajdonba mentek át.
Az
állam tulajdonát képező és állami vállalatok részére kiszámlázott
betont fél áron adták tovább a családi házat vagy nyaralót
építtetőknek, ezt állami szállítóeszközökkel fél áron fuvarozták a
megadott helyszínre, de a betongerendákat is munkaidőben, vállalati
daruval emelték a helyére, persze fél áron. A termelő, gyártó
vállalatoknál is a közös vagyon megkurtítása, a vállalati anyagok,
eszközök eltulajdonítása volt a szerzés, a jövedelem kiegészítés
többség által gyakorolt általános módja.
A
statisztika miatt persze minden évben e körben is szükség volt
meghatározott számú bűncselekményre – tervezett megoszlás szerint –, de
a valójában létező, a hatalom által is ismert és hallgatólagosan
engedélyezett bűncselekmények
száma a bevallottnak a többszöröse volt. A pártállami hatalom – amely
voltaképpen részese volt a bűnözésnek – a köreibe tartozókat nem
buktatta le és nem engedte, hogy ellenük vizsgálat vagy eljárás
induljon, de a bűncselekmények felderítésének az is határt szabott,
hogy a szocialista erkölcsnek, a szocialista társadalomban érvényesülő
rendnek tükröződnie kellett a bűnügyi statisztikában is, nem lehetett
több bűncselekmény a tervezettnél.
A
pártállami hatalom által kijelölt bűnösök többnyire a védtelenek közül,
a hatalom vonzási körén kívül maradottakból kerültek ki. A hatalom
pártfogoltjai bármilyen szemérmetlenül is művelték a tolvajlást,
bármennyire is irritáló módon építették a közösből házaikat,
nyaralóikat, bántatlanok és főként büntetlenek maradtak. Mindezek
ismeretében a kérdés az, hogy a rendszerváltást követően fenntartható-e
olyan állapot, olyan értékrend, amelyben a bűnösök és ártatlanok köre –
a politikai ügyeket külön véve – meghatározó mértékben úgy alakult ki,
hogy még a diktatúra múltbéli hatalomgyakorlói döntötték el, jelölték
ki azt, hogy kikből lesznek bűnösök és kik maradnak ártatlanok, a
pártállami bíróság pedig e szerint hozta meg ítéletét?
De
kérdés az is, hogy a rendszerváltást követően hogyan képezheti a
demokrácia és a jogállamiság kiindulási alapját a diktatórikus múltból
átvett, a diktatúra erkölcsi felfogását tükröző, a diktatórikus
jogalkalmazás folytán
létrejött jogállapot? Mennyire demokratikus az a rendszerváltás utáni
jogállam, amely ugyan a diktatúra értékítéletét, erkölcsi felfogását
elveti, de a diktatúra ítéleteit a törvényes és törvénytelen, a jó és
rossz vonatkozásában elfogadja, átveszi és annak jogkövetkezményeit
folytatólagosan érvényesíti?
Érzékelhető-e
a diktatórikus és a demokratikus jogalkalmazás közötti különbség,
hiszen a rendszerváltás utáni független, demokratikus bíróság és a
pártállami bíróság között legalább akkora különbség kellene, hogy
legyen, mint amekkora különbség létezik a demokrácia és a diktatúra
között?
Amíg
a pártállam helyi és országos hatalomgyakorlói által irányított
bíróságok ítéletei révén folytatólagosan érvényesül a múlt torz
értékítélete, amíg a pártállami hatalom iránti egykori elkötelezettség
vagy engedetlenség a meghatározója annak, hogy a rendszerváltást
követően meghirdetett demokráciába ki léphet át bűnösként vagy
ártatlanként, addig itt felelős gondolkodással senki nem mondhatja azt,
hogy teljes körűen létezik a demokrácia, a jogállamiság, mert addig a
demokrácia, a jogállamiság részlegesnek, korlátozott mértékűnek
mondható.