•  AZ ELSŐ MODELL
  • Forrás: baranyai józsef  a   rendszerváltás titkos forgatókönyve című műve

  • Idézet az Európai Emberi Jogi Bíróság határozatából:  "Az Egyezmény egyáltalán nem engedi meg a vélemény nyilvánítás szabadságának korlátozását a politikai beszédek, vagy az általános érdeklődésre számot tartó kérdések körében.”

  • AZ ELSŐ MODELL                                                                                                                                                                                                                                                                           /  a szerző  visszaemlékezése  /
  • A hetvenes évek második felében, fiatal mérnökként az ÉDÁSZ székesfehérvári igazgatóságán dolgoztam mint az URH szerviz vezetője. Munkahelyem a sors különös kegye folytán a tisztesség és békesség szigete volt, itt még a pártszervezet sem terjeszkedett túl a pártirodán. A vállalatot emberséges igazgató, atyáskodó, jóindulatú főmérnök irányította. A szakmai hozzáértés, az emberi tisztesség előbbre való volt mint a pártmunkában szerzett érdemek. Utólag visszagondolva, itt még a III/III-as ügynökök száma is jóval kevesebb lehetett az átlagosnál.

    Valószínűen a génjeimben átörökölt adottság késztetett arra, hogy egyfajta szellemi nyughatatlanság állapotában válaszokat keressek szinte szükségszerűen megfogalmazódó kérdésekre. Ha ez megmaradt volna az önbezárkózó elmélkedés rejtettségében, úgy nem gyarapította volna későbbi gondjaim, bajaim számát. De nem így történt, nem tudtam letérni a sors által kijelölt útról. Az elmélkedéseim során felismert összefüggéseket, a kérdésekre született válaszokat, ötleteimet cetlikre jegyezgettem, melyeket borítékba gyűjtöttem, majd később részekbe rendezve jegyzeteket, vázlatokat készítettem belőlük.

    Így kezdődött el az a gondolati építkezés, amely az első modell megszületéséhez vezetett. A lejegyzett ötletekből, megoldásokból kirajzolódott részek összeillesztésével jött létre az egész, amely a létező valóságtól eltérő gazdaság képét mutatta. Az alapelvet az első modell esetében is a szervezettség jelentette, de nem a kikényszerített, a mindent lefedő, az ember szabadságát korlátozó, a hatalom mindenütt való jelenlévőségét célzó szervezettség, hanem az embert szolgáló, az egyén teljesítőképességének kibontakozását segítő szervezettség.

    A hetvenes évek második felében Magyarországon rendkívüli módon felerősödött az innováció, amelyet sokan kitörési pontnak tekintettek, hiszen olyan kevés lehetőség volt az emberek életében a bizonyításra,az önmegvalósításra. Egy-egy megoldatlan műszaki probléma hallatán ezrek mozdultak meg, hogy arra megoldást találjanak. A sikerre való törekvés, a kiugrás lehetősége, a versenyszellem az innovációs folyamatba sodorta azokat is, akiknek a sors kiemelkedő alkotói képességet ajándékozott, így a kivételes képességűek közül is számosan megízlelték az alkotás örömét.

    Mint mérnök – több újítás, találmány kidolgozójaként – magam is résztvevője voltam az innovációnak, de önjelölt kutakodóként azt is láttam, hogy milyen hatalmas értékteremtő erőt jelent az újítók, feltalálók sokasága, akik önnön erejükből teremtették meg a kísérletezéshez, alkotáshoz szükséges feltételeket. Az állam által létesített és fenntartott kutatóintézetek, fejlesztő vállalatok mellett létezett egy hasonló vagy talán nagyobb szellemi kapacitást jelentő – de az államnak egyetlen fillérjébe sem kerülő – értékteremtő erőforrás, amely voltaképpen több tízezer önerőből létesített és fenntartott kis fejlesztőműhelyből állt.

    Ennek ismeretében értettem meg a japán csoda létrejöttét, ahol hasonlóan zugokban, sufnikban létesített kis fejlesztőműhelyekből, összeszerelő üzemekből nőtték ki magukat a kis- és közepes vállalkozások, a későbbi óriáscégek, vállalatóriások. A japán állam rájött, hogy természeti kincsek, nyersanyag, energia hiányában a létező lehetőségek, feltáratlan erőforrások, tartalékok köre a sufnik világában működő kis fejlesztőműhelyekre, összeszerelő üzemekre szűkül, így erre kell alapozni a fejlődést, ezt kell támogatni. A támogatás elnyeréséhez nem volt előfeltétel a diploma vagy a tudományos fokozatok megléte, egyedül az eredmény számított.

    A szenzációs technikai újdonságokat, magas fokú termelékenységet produkáló japán ipar meghatározó részben a sufnik világából indult el és nőtte ki magát. A céltudatos gazdaságszervezés, az okos hitelezési és piacteremtő stratégia csak a részt jelentette a sikerhez, ehhez még kellett a japánok sikerbe vetett hite, kitartása, e nélkül nem jött volna létre a világot ámulatba ejtő, hatalmas lendületű gazdasági fejlődés.

    Az általam kidolgozott első modell a japán gazdasági fejlődés magyar viszonyokhoz igazodó adaptációját vázolta, amely a szervezettség megteremtésével gerjesztette, terítette volna az innováción alapuló gazdasági fejlődést, mert az innováció szervezettség, szervezőerő nélkül csak szigetszerűen, erőtlenül valósulhatott meg. Az akkor létező gazdasági struktúra nem volt képes és alkalmas arra, hogy a több tízezer kis fejlesztőműhely alkotta hatalmas értékteremtő erőt bekapcsolja a gazdaság rendszerébe. Az emberekben szunnyadó kreativitás, ötletkészség, mint értékteremtő tényező csak tudatos szervezéssel, az ezt felvállaló szervezőerő közreműködésével állítható a nemzetgazdaság szolgálatába. Számomra már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdaság fejlődésének felgyorsítása attól függ, hogyan lehet a gazdaságot szervezettebbé tenni, miként lehet elérni azt, hogy az információhoz jutás szervezetten megvalósuljon, érvényesüljön a megismertetés, megmutatás elve, kialakuljon egy olyan állapot, amelyben a gazdaság szereplői megismerhetik lehetőségeiket, a kapcsolódási pontokat, az üzleti kapcsolatok rendszerét.

    Ekkor még a kapitalizmusról, az önérdekű szerveződésről, annak folyamatáról, sajátosságairól kevés ismeretem volt, amit erről tanítottak, közreadtak az értelmetlen és használhatatlan volt. Az innovációs folyamat szereplőinek alkotó tevékenysége például már az önerőből történő érvényesülés egyik sajátos formája volt, voltaképpen a kapitalizmus csírája, így aztán az egyén önerőből történő érvényesülése már a vállalkozások engedélyezése előtt jelen volt a szocialista gazdaságban. Igaz, a hatalom hallgatólagos beleegyezésével folytatott fusizás, maszekolás is az önerőből történő érvényesülés sajátos formáját jelentette, de ez nem a kapitalizmus előéletét, sokkal inkább a létező szocializmus torz értékviszonyaira való egyéni reagálást példázta. Amikor eljutottam odáig, hogy kirajzolódott, megformálódott az általam elképzelt gazdaság képe, akkor vetődött fel az, hogy hogyan tovább, hogyan válhat valósággá a képzelet?

    Közben már elérkezett a nyolcvanas évek eleje és a sors szinte tálcán kínálta a megoldást. 1981 őszén engedélyezték a kisvállalkozások létrejöttét, ami az általam kidolgozott első modell számára a megvalósulás elvi és jogi lehetőségét jelentette. A vállalkozások létrejöttét engedélyező jogszabályra építve kidolgoztam az innovációs bázisok tervezetét. A tervezet vázolta azt a szervezeti struktúrát is, amely az általam kidolgozott gazdasági modell megvalósulásának szervezeti kereteit jelenthette. A vállalkozási alapon létrejövő, önépítkező szervezeti struktúra kapcsolódási pontot biztosított mindazok számára, akik az innováció, az értékteremtés, az önerőből történő érvényesülés folyamatába szerettek volna bekapcsolódni.

    Az önépítkezés hajtóerejét az érdekazonosság, az önerőből történő érvényesülés szervezett lehetősége jelentette. Az országot térségekre felosztva, térségenként láncszerűen egymáshoz kapcsolódó kisvállalkozások képezték a szervezeti struktúra alapegységeit, központi szervezőerőként pedig egy gazdasági társaság irányította, koordinálta volna a térségenként létrejövő – információs és kereskedelmi központként is működő – innovációs bázisok közötti információáramlást, az innováció terítését, és főként az üzleti, piaci kapcsolatok szervezését.

    A tervezet szerint az innovációt szolgáló fejlesztő, kivitelező kisvállalkozások – kisszövetkezetek, szövetkezeti szakcsoportok – mellett létrejöttek volna hagyományos gazdasági tevékenységet folytató ipari és kereskedelmi kisvállalkozások is, amelyek egyben az innovációs termékek gyártásában, forgalmazásában szerepet vállaló tartalékkapacitást is jelentettek volna.  Ez akkor egyrészt  a mai ipari parkok rendszeréhez hasonló elképzelés volt, a gazdaságszervezés, az innováció szervezett megvalósulása és alkalmazása oldaláról nézve viszont jóval több.

    Magyarországon ez időben több ezer olyan kis- és középvállalat, ipari szövetkezet működött, amely nem rendelkezett saját fejlesztőkapacitással, piackutató, piacszervező részleggel, mert ennek a fenntartását nem tudták finanszírozni, ugyanakkor feljavításukhoz, fennmaradásukhoz nagy szükség lett volna fejlesztésre, piacszervezésre, főként ott, ahol elavult terméket gyártottak, elavult technológiával dolgoztak, híján voltak a termékeiket felvevő piacnak.

    Ugyanakkor Magyarországon létezett egy olyan szellemi kapacitás, amely képes volt a fejlesztésre, a technológiai modernizálásra, piackutatásra, piacszervezésre. Ők ismerték az új technológiákat, piacszervezési tapasztalattal bírtak, már kiépített kereskedelmi kapcsolatrendszerük volt. A fejlesztést, piacszervezést igénylő vállalatok és az ennek kielégítésére képes szellemi kapacitás egymásra találása azonban szervezettség, szervezőerő hiányában nem valósulhatott meg.

    Az innovációs bázisok szervezeti struktúrája kapcsolódási pontot jelentett volna az igények és az ezt kielégítő kapacitás számára. Az innovációs bázisok létrejötte egyben a vállalatok feljavítását, az ország gazdasági fejlődését szolgáló szervezőerő és szervezettség létrejöttét is jelentette volna. Az innovációs bázisok voltaképpen a gazdaság számára új erjedési pontokat biztosító gazdasági szerveződésként illetve más vállalkozásokat is befogadó, logisztikai kiszolgálást is biztosító ipari és kereskedelmi parkok formájában működtek volna.

  • A MEGVALÓSÍTÁS KEZDETE

    Az innovációs bázisok tervezetének elkészültét követően elkezdődhetett a megvalósítás időszaka, 1982 március 19.-én tizenhat társammal megalapítottuk az ENERGETIKA Kisszövetkezetet, az alakuló ülésen megválasztottak a kisszövetkezet elnökének. A kisszövetkezet két év elteltével már jelentős gazdasági erőt képviselt, a második gazdasági évben az előzőhöz képest nyolcszorosára növelte árbevételét, megkezdődött a kisszövetkezet által vásárolt újítások próbagyártása.

    A kisszövetkezethez kapcsolódóan tizenhat szövetkezeti szakcsoport alakult az ország különböző részein. 1984-ben elérkezettnek láttam az időt, hogy a megerősödött szövetkezeti szakcsoportokat átalakítsam kisszövetkezetté és létrehozzam a központi szervezőerőt jelentő Gazdasági Társaságot. Az 1984-es év az ország életében is fordulópontnak számított, a kisvállalkozások létrejöttét engedélyező jogszabály hatályba lépése óta eltelt két év eseményei már mutatták, hogy milyen következményei lehetnek a kisvállalkozások engedélyezésének.

    A hatalom orra előtt kezdett el épülni a kapitalista piacgazdaság, de az elején talán tíznél is kevesebb lehetett azoknak a száma, akik pontosan tudták, világosan látták, hogy itt valójában mi történik. Először az önmagukat reformkommunistáknak vallók közül is csak néhányan lehettek, akik felfogták, hogy itt már valójában kapitalizmus épül, a szocialista gazdaság vegyes gazdasággá alakul át. Nem lehet elégszer ismételni, hogy a szellemet kiengedték a palackból, azt már visszazárni többet nem lehet.

    1984-ben vitathatatlanul egy új korszak kezdődött az ország életében. A gazdaságban és a kulturális életben a küzdőtérre lépett egy olyan új nemzedék, amely már nem fogadta el a kijelölt korlátokat, az állampártban belviszály dúlt, és ekkor még nem lehetett tudni, hogy ki lesz a nyertes az egymásnak feszülő keményvonalasok és reformerek közül. A keményvonalasok leginkább a gazdaságban bekövetkezett változásokat akarták leállítani, mi több visszafordítani, hiszen nem kevesebbről volt szó mint az egyenlőség feladásáról, amely megingatja a szocializmusba vetett hitet.