• BŰNEINK ÉS IGAZSÁGAINK


    Úgy hittük, a rendszerváltással eljött az ideje annak, hogy kedvünk szerint való országot teremtsünk magunknak, olyat, ahol majd több lesz a jó és kevesebb a rossz, ahol nem ránk erőltetett elvek, szabályok szerint kell élnünk, hanem választott képviselőink alkothatnak számunkra szabadságot, demokráciát, békét és jólétet hozó törvényeket.


    A hatalomba jutók tiszte, kötelessége volt, hogy olyan állapotot teremtsenek, amely a múlt törvényes, közmegelégedést kiváltó, etikus lezárását jelenti, hogy egy sokat szenvedett ország tiszta lappal indulhasson el az alkotmányosság, a jogállamiság, a demokrácia útján. Ezt vártuk, de teljesülni nem teljesült, mert ugyan vége lett a diktatúrának, de a diktatúra értékítéletét, igazságtalanságait, a rendszerváltás előtt született törvénytelenségeket koloncként hurcoljuk magunkkal.

    Megoldás, feloldás csak ’56 ügyében született. Általánosságban ugyan senki nem vitatja, hogy itt diktatúra volt, általánosságban elismerik a koncepciós perek létezését, azt, hogy a rendőrség, az ügyészség, a bíróság szoros pártirányítás alatt állt, de a konkrét ügyek vonatkozásában már más érvek, más megközelítések
    hangzanak el. Egyetlen politikai erő sem kerülheti meg a múlt értékítélete iránti viszony rendezését, főként a hatalomba jutók nem!

    A rendszerváltás utáni első szabadon választott kormány olyan társadalmat örökölt, amelyben a bűnösség vagy tisztesség – számos esetben – a diktatúra időszakában a rendszer iránti hűség vagy engedetlenség következményeként adományozott állapot volt. A rendszerváltó kormány a „nagytakarítás” helyett az egyszerűbb, könnyebb megoldást választotta, hagyta átöröklődni a diktatúra értékítéletét az új, demokratikus jogállamnak nevezett formációba, amely eleve kétségessé tette a demokrácia és a jogállamiság egyenlő mértékű, egyenlő elbánás elvén történő kiterjesztését.

    Akiket a diktatúrában az állampárt hatalomgyakorlói bűnösnek jelöltek ki, azok a rendszerváltás után is viselik ennek következményeit, akik a diktatúra idején – bűnök elkövetőiként – a hatalom pártfogoltjai voltak, azok tiszteletreméltó polgárokként léphettek át a demokráciába. A volt párttitkárok, apparátusi emberek vállalatvezetői, bankigazgatói székekbe ültek át, politikai hatalmukat pénzhatalomra váltották, az egymásnak nyújtott hitelekből üzemeket, gyárakat vásároltak.

    A kádári idők nehezen kiheverhető hagyatéka a morális züllés, a kierőltetett középszerűség is átöröklődött. A diktatúra időszakában a pártállami hatalom által hallgatólagosan engedélyezett bűnözés, a közös eltulajdonítása, a gyarapodás egyik fő forrását, a jövedelem kiegészítés legfőbb módját jelentette.  A pártállami hatalom azon privilégiuma, hogy bármely időben eldönthette, hogy kiből lesz bűnös és ki maradhat ártatlan, voltaképpen a hatalom iránti feltétlen hűség kikényszerítésének záloga volt.

    A tényleges hatalmat gyakorló állampárt markában tartotta a rendőrséget, az ügyészséget, a bíróságot. Az állampárt helyi hatalomgyakorlói választották ki azokat, akiknek fel kellett vállalniuk a bűnös szerepét, a rendőrség, ügyészség, bíróság pedig teljesítette a párt akaratát.

    A gyarapodás lehetőségét ez időben olyan mértékben korlátozták, hogy annak szinte egyetlen általános módja létezett, a közösből való merítés, az állami javak és szolgáltatások fizetés, ellenérték nélküli eltulajdonítása. A fusizás, a maszekolás a létező szocializmust jellemző fogalmak, amelyek azt jelentették, hogy munkaidő alatt, állami javakból, az állam tulajdonát képező gépekkel, eszközökkel valósult meg egy olyan értékteremtés, amely eredményeként létrejött értékek személyi tulajdonba mentek át.

    Az állam tulajdonát képező és állami vállalatok részére kiszámlázott betont fél áron adták tovább a családi házat vagy nyaralót építtetőknek, ezt állami szállítóeszközökkel fél áron fuvarozták a megadott helyszínre, de a betongerendákat is munkaidőben, vállalati daruval emelték a helyére, persze fél áron. A termelő, gyártó vállalatoknál is a közös vagyon megkurtítása, a vállalati anyagok, eszközök eltulajdonítása volt a szerzés, a jövedelem kiegészítés többség által gyakorolt általános módja.

    A statisztika miatt persze minden évben e körben is szükség volt meghatározott számú bűncselekményre – tervezett megoszlás szerint –, de a valójában létező, a hatalom által is ismert és hallgatólagosan engedélyezett bűncselekmények száma a bevallottnak a többszöröse volt. A pártállami hatalom – amely voltaképpen részese volt a bűnözésnek – a köreibe tartozókat nem buktatta le és nem engedte, hogy ellenük vizsgálat vagy eljárás induljon, de a bűncselekmények felderítésének az is határt szabott, hogy a szocialista erkölcsnek, a szocialista társadalomban érvényesülő rendnek tükröződnie kellett a bűnügyi statisztikában is, nem lehetett több bűncselekmény a tervezettnél.

    A pártállami hatalom által kijelölt bűnösök többnyire a védtelenek közül, a hatalom vonzási körén kívül maradottakból kerültek ki. A hatalom pártfogoltjai bármilyen szemérmetlenül is művelték a tolvajlást, bármennyire is irritáló módon építették a közösből házaikat, nyaralóikat, bántatlanok és főként büntetlenek maradtak. Mindezek ismeretében a kérdés az, hogy a rendszerváltást követően fenntartható-e olyan állapot, olyan értékrend, amelyben a bűnösök és ártatlanok köre – a politikai ügyeket külön véve – meghatározó mértékben úgy alakult ki, hogy még a diktatúra múltbéli hatalomgyakorlói döntötték el, jelölték ki azt, hogy kikből lesznek bűnösök és kik maradnak ártatlanok, a pártállami bíróság pedig e szerint hozta meg ítéletét?

    De kérdés az is, hogy a rendszerváltást követően hogyan képezheti a demokrácia és a jogállamiság kiindulási alapját a diktatórikus múltból átvett, a diktatúra erkölcsi felfogását tükröző, a diktatórikus jogalkalmazás folytán létrejött jogállapot? Mennyire demokratikus az a rendszerváltás utáni jogállam, amely ugyan a diktatúra értékítéletét, erkölcsi felfogását elveti, de a diktatúra ítéleteit a törvényes és törvénytelen, a jó és rossz vonatkozásában elfogadja, átveszi és annak jogkövetkezményeit folytatólagosan érvényesíti?

    Érzékelhető-e a diktatórikus és a demokratikus jogalkalmazás közötti különbség, hiszen a rendszerváltás utáni független, demokratikus bíróság és a pártállami bíróság között legalább akkora különbség kellene, hogy legyen, mint amekkora különbség létezik a demokrácia és a diktatúra között?

    Amíg a pártállam helyi és országos hatalomgyakorlói által irányított bíróságok ítéletei révén folytatólagosan érvényesül a múlt torz értékítélete, amíg a pártállami hatalom iránti egykori elkötelezettség vagy engedetlenség a meghatározója annak, hogy a rendszerváltást követően meghirdetett demokráciába ki léphet át bűnösként vagy ártatlanként, addig itt felelős gondolkodással senki nem mondhatja azt, hogy teljes körűen létezik a demokrácia, a jogállamiság, mert addig a demokrácia, a jogállamiság részlegesnek, korlátozott mértékűnek mondható.