ÜGYNÖKMÚLT
A
volt szocialista országok más-más vehemenciával és stratégiával láttak
hozzá az ügynökmúlt, szebben fogalmazva állambiztonsági múlt
feltárásának, kezelésének. Ahol időben megtették a megtehetőt és a
társadalom igazságérzetéhez
igazodó radikális szabályozást hoztak, az Csehország volt, igaz
Csehországban forradalom, a bársonyos forradalom vetett véget a
diktatúrának, amely utat nyitott a teljes megtisztulásnak.
Még
1991-ben, a volt Csehszlovákia idején fogadták el az átvilágítási és
feddhetetlenségi törvényt, amely alapján csak az maradhatott vezető
beosztásban állami, közigazgatási, honvédségi szerveknél és cégeknél, a
közszolgálati médiában és külkereskedelmi vállalatoknál, aki nem volt
1948 és 1989 között a nemzetbiztonsági testületek beosztott tagja, a
népi milíciák tagja, azokkal együttműködő ügynök, informátor, a
kommunista párt járási vagy ennél felsőbb szintű szerveinek tagja, aki
nem volt a KGB vagy szovjet belügyminisztérium felsőoktatási
intézményének hallgatója.
Magyarországon
ilyen szigorú törvény bevezetése esetén némely intézménynél a
takarítónőkön kívül igen kevesen maradtak volna.
A
cseh belügyminisztérium köteles minden felnőtt cseh állampolgár
kérésére közölni, hogy van-e róla állambiztonsági adat, szerepel-e neve
dossziékban, operatív technika vagy megfigyelés során keletkezett
feljegyzésekben. A magyar átvilágítási törvény az egyik legkésőbb
megszületett, legenyhébb, szinte semmilyen szankciót nem tartalmazó
ilyen jellegű jogi szabályozás.
Magyarországon
a Kádár-korszakban egyes adatok szerint átlagosan 20 ezer, más adatok
szerint viszont 80 ezer ügynök tevékenykedett, akik átlag 100 ezer
embert figyeltek meg, ez a családtagokkal, ismerősökkel kiegészülve
viszont már több százezer ember megfigyelését eredményezte. Százezren
felüli volt azok száma, akiket társadalmi segítőként használt fel az
állambiztonsági szolgálat. Ők nem írtak alá beszervezési nyilatkozatot,
beszervezés nélkül, tudva vagy tudomásuk nélkül nyújtottak hatékony
segítséget a mindent lefedő hálózatnak.
Magyarországon
az ügynökmúlt – rendezetlensége miatt – változatlanul a társadalom
figyelmét felkeltő, közérdeklődést kiváltó téma. Az ügynökmúlttal
rendelkező személyek többsége – beszervezését indokolva –
fenyegetettségre, kényszerhelyzetre hivatkozik. Egyik parlamenti párt
volt szóvivője, aki előzőleg a bécsi magyar kulturális központ
igazgatója is volt, arra hivatkozik, hogy 10-15 év börtönnel
fenyegették meg ha nem vállalja az együttműködést, ha nem írja alá a
beszervezési nyilatkozatot. Ez hihető, és az is ugyanígy hihető, hogy
számos ártatlan embert becsuktak, koncepciós perben elítéltek azért
mert nem vállalta az együttműködést, mert nem írta alá a beszervezési
nyilatkozatot.
Valószínűen
nem tíz vagy tizenöt évre hanem csak két vagy három évre, de ártatlanul
eltölteni ennyi időt egy rendőrségi fogdában vagy akár előzetes házban
nem könnyű megpróbáltatás. Ha senkit nem csuktak volna be az
engedetlenségért, a szembeszegülésért, az együttműködés megtagadásáért,
akkor ez a megengedés példázatát jelentette volna, amelynek ismeretében
a kóros feljelentőkön, zsigeri besúgókon kívül szinte mindenki
visszautasította volna az együttműködést, ami az ügynökhálózat
kiüresedéséhez vezetett volna. Ez nem fordulhatott elő, így aztán a
legtöbb ellenszegülőt becsukták rövidebb, hosszabb időre, ez növelte a
fegyelmet, és mint példázat az engedelmesség szándékát erősítette.
Ugyanakkor
persze az is nehezen érthető, hogy miért az ügynökmúlt kerül a
fókuszba, miért az ügynökmúlt jelenti a bélyeget, hiszen a diktatúrában
a hatalomérvényesítés tekintetében, az elnyomó gépezetben ők igazán
jelentéktelen szerepet játszottak. Mi magyarok képtelenek vagyunk
feldolgozni, helyére tenni a múltunkat, mondhatni történelmi
hagyatékunk, hogy a legkisebb rosszat elkövetőket átkozzuk. Azokba
rúgunk bele, akik kényszerhelyzete a cselekedetük elkövetése
vonatkozásában a legnyilvánvalóbb, akiknek a legkisebb súlyú,
legjelentéktelenebb szerepük volt a diktatúra megtorlásra,
megfélemlítésre alapozott hatalomérvényesítésében. Ez olyan mintha egy
vállalat csődbejutásáért nem a vezérigazgatót hanem a portásokat és a
takarítónőket vonnák felelősségre.
Egy
tízes skálát alapul véve, a diktatúra viszonylatában az ügynökmúlt
maximum a kettes fokozatot jelentheti. Az ügynökökénél jóval
súlyozottabb volt a pártügyészek, pártbírák szerepe a diktatúrában,
akik a párthoz közvetlenül kötődő személyek voltak, ők hajtották végre
a párt utasításait, mert a párttitkárok közvetlenül nem tartóztattak le
senkit, nem emeltek senki ellen vádat, nem ítéltek el senkit. Ők a
tízes skálán a 4-es, 5-ös fokozatnak megfelelő súlyú szinten lehettek a
diktatúrában. A tízes skálán a hatos fokozatot azok érték el, akik
meggyőződésből, pártutasításra ártatlan emberek elítélésben,
bebörtönzésében, meghurcolásában, családjuk meghurcolásában vettek
részt, visszaéltek a hatalmukkal, minden aggály nélkül átgázoltak a
törvényeken, még a diktatúra törvényeit sem tartották be, mert számukra
a törvény a párt akarata volt.
Közülük
a hetes fokozatba sorolódnak azok, akik ezt törtetésből tették, és
sokszor túllőttek a célon, ezzel számos ártatlan ember amúgy is nehezen
viselhető sorsát még nehezebbé téve, megpróbáltatásait halmozva. Ők
mindig a súlyosabb ítélet, a súlyosabb következmények érvényesítését
erőltették, ezért a diktatúra áldozataiban igen rossz emléket hagytak
ezek a túlbuzgó pártkatonák.
A
tízes skálán a nyolcas és kilences fokozat azokat illeti, akikre
különösen bizalmas ügyeket bíztak, mert ők igen kegyetlenek, és a
végtelenségig aljasok voltak, ráadásul mindezt kitűnő szakértelemmel
csinálták. A diktatúra ideális táptalajt jelentett számukra, a
diktatúra hatalomgyakorlóinak többsége nem a lovagiasságáról volt
híres, ismert.
A
tízes fokozat, a skálán elérhető maximum, a csúcs! Ide azok
párttitkárok, pártügyészek, pártbírák sorolhatók, akik tervezett,
szervezett módon, zsákmányszerző célzattal vadásztak emberekre.
Ártatlan embereket csuktak börtönbe, ítéltek el általában négy-hatéves
szabadságvesztésre, azért, hogy vagyonukat elkobozzák, azt így
megszerezzék és maguk között felosszák. Ezt már a felső pártvezetés is
gusztustalannak tartotta és próbált is ellene tenni.