• ÜGYNÖKMÚLT 
  • Forrás: baranyai józsef  a   rendszerváltás titkos forgatókönyve című műve

  • Idézet az Európai Emberi Jogi Bíróság határozatából:  "Az Egyezmény egyáltalán nem engedi meg a vélemény nyilvánítás szabadságának korlátozását a politikai beszédek, vagy az általános érdeklődésre számot tartó kérdések körében.”

  •     ÜGYNÖKMÚLT



    A volt szocialista országok más-más vehemenciával és stratégiával láttak hozzá az ügynökmúlt, szebben fogalmazva állambiztonsági múlt feltárásának, kezelésének. Ahol időben megtették a megtehetőt és a társadalom igazságérzetéhez igazodó radikális szabályozást hoztak, az Csehország volt, igaz Csehországban forradalom, a bársonyos forradalom vetett véget a diktatúrának, amely utat nyitott a teljes megtisztulásnak.

    Még 1991-ben, a volt Csehszlovákia idején fogadták el az átvilágítási és feddhetetlenségi törvényt, amely alapján csak az maradhatott vezető beosztásban állami, közigazgatási, honvédségi szerveknél és cégeknél, a közszolgálati médiában és külkereskedelmi vállalatoknál, aki nem volt 1948 és 1989 között a nemzetbiztonsági testületek beosztott tagja, a népi milíciák tagja, azokkal együttműködő ügynök, informátor, a kommunista párt járási vagy ennél felsőbb szintű szerveinek tagja, aki nem volt a KGB vagy szovjet belügyminisztérium felsőoktatási intézményének hallgatója.

    Magyarországon ilyen szigorú törvény bevezetése esetén némely intézménynél a takarítónőkön kívül igen kevesen maradtak volna.

    A cseh belügyminisztérium köteles minden felnőtt cseh állampolgár kérésére közölni, hogy van-e róla állambiztonsági adat, szerepel-e neve dossziékban, operatív technika vagy megfigyelés során keletkezett feljegyzésekben. A magyar átvilágítási törvény az egyik legkésőbb megszületett, legenyhébb, szinte semmilyen szankciót nem tartalmazó ilyen jellegű jogi szabályozás.

    Magyarországon a Kádár-korszakban egyes adatok szerint átlagosan 20 ezer, más adatok szerint viszont 80 ezer ügynök tevékenykedett, akik átlag 100 ezer embert figyeltek meg, ez a családtagokkal, ismerősökkel kiegészülve viszont már több százezer ember megfigyelését eredményezte. Százezren felüli volt azok száma, akiket társadalmi segítőként használt fel az állambiztonsági szolgálat. Ők nem írtak alá beszervezési nyilatkozatot, beszervezés nélkül, tudva vagy tudomásuk nélkül nyújtottak hatékony segítséget a mindent lefedő hálózatnak.

    Magyarországon az ügynökmúlt – rendezetlensége miatt – változatlanul a társadalom figyelmét felkeltő, közérdeklődést kiváltó téma. Az ügynökmúlttal rendelkező személyek többsége – beszervezését indokolva – fenyegetettségre, kényszerhelyzetre hivatkozik. Egyik parlamenti párt volt szóvivője, aki előzőleg a bécsi magyar kulturális központ igazgatója is volt, arra hivatkozik, hogy 10-15 év börtönnel fenyegették meg ha nem vállalja az együttműködést, ha nem írja alá a beszervezési nyilatkozatot. Ez hihető, és az is ugyanígy hihető, hogy számos ártatlan embert becsuktak, koncepciós perben elítéltek azért mert nem vállalta az együttműködést, mert nem írta alá a beszervezési nyilatkozatot.

    Valószínűen nem tíz vagy tizenöt évre hanem csak két vagy három évre, de ártatlanul eltölteni ennyi időt egy rendőrségi fogdában vagy akár előzetes házban nem könnyű megpróbáltatás. Ha senkit nem csuktak volna be az engedetlenségért, a szembeszegülésért, az együttműködés megtagadásáért, akkor ez a megengedés példázatát jelentette volna, amelynek ismeretében a kóros feljelentőkön, zsigeri besúgókon kívül szinte mindenki visszautasította volna az együttműködést, ami az ügynökhálózat kiüresedéséhez vezetett volna. Ez nem fordulhatott elő, így aztán a legtöbb ellenszegülőt becsukták rövidebb, hosszabb időre, ez növelte a fegyelmet, és mint példázat az engedelmesség szándékát erősítette.

    Ugyanakkor persze az is nehezen érthető, hogy miért az ügynökmúlt kerül a fókuszba, miért az ügynökmúlt jelenti a bélyeget, hiszen a diktatúrában a hatalomérvényesítés tekintetében, az elnyomó gépezetben ők igazán jelentéktelen szerepet játszottak. Mi magyarok képtelenek vagyunk feldolgozni, helyére tenni a múltunkat, mondhatni történelmi hagyatékunk, hogy a legkisebb rosszat elkövetőket átkozzuk. Azokba rúgunk bele, akik kényszerhelyzete a cselekedetük elkövetése vonatkozásában a legnyilvánvalóbb, akiknek a legkisebb súlyú, legjelentéktelenebb szerepük volt a diktatúra megtorlásra, megfélemlítésre alapozott hatalomérvényesítésében. Ez olyan mintha egy vállalat csődbejutásáért nem a vezérigazgatót hanem a portásokat és a takarítónőket vonnák felelősségre.

    Egy tízes skálát alapul véve, a diktatúra viszonylatában az ügynökmúlt maximum a kettes fokozatot jelentheti. Az ügynökökénél jóval súlyozottabb volt a pártügyészek, pártbírák szerepe a diktatúrában, akik a párthoz közvetlenül kötődő személyek voltak, ők hajtották végre a párt utasításait, mert a párttitkárok közvetlenül nem tartóztattak le senkit, nem emeltek senki ellen vádat, nem ítéltek el senkit. Ők a tízes skálán a 4-es, 5-ös fokozatnak megfelelő súlyú szinten lehettek a diktatúrában. A tízes skálán a hatos fokozatot azok érték el, akik meggyőződésből, pártutasításra ártatlan emberek elítélésben, bebörtönzésében, meghurcolásában, családjuk meghurcolásában vettek részt, visszaéltek a hatalmukkal, minden aggály nélkül átgázoltak a törvényeken, még a diktatúra törvényeit sem tartották be, mert számukra a törvény a párt akarata volt.

    Közülük a hetes fokozatba sorolódnak azok, akik ezt törtetésből tették, és sokszor túllőttek a célon, ezzel számos ártatlan ember amúgy is nehezen viselhető sorsát még nehezebbé téve, megpróbáltatásait halmozva. Ők mindig a súlyosabb ítélet, a súlyosabb következmények érvényesítését erőltették, ezért a diktatúra áldozataiban igen rossz emléket hagytak ezek a túlbuzgó pártkatonák.

    A tízes skálán a nyolcas és kilences fokozat azokat illeti, akikre különösen bizalmas ügyeket bíztak, mert ők igen kegyetlenek, és a végtelenségig aljasok voltak, ráadásul mindezt kitűnő szakértelemmel csinálták. A diktatúra ideális táptalajt jelentett számukra, a diktatúra hatalomgyakorlóinak többsége nem a lovagiasságáról volt híres, ismert.

    A tízes fokozat, a skálán elérhető maximum, a csúcs! Ide azok párttitkárok, pártügyészek, pártbírák sorolhatók, akik tervezett, szervezett módon, zsákmányszerző célzattal vadásztak emberekre. Ártatlan embereket csuktak börtönbe, ítéltek el általában négy-hatéves szabadságvesztésre, azért, hogy vagyonukat elkobozzák, azt így megszerezzék és maguk között felosszák. Ezt már a felső pártvezetés is gusztustalannak tartotta és próbált is ellene tenni.