• AZ APPARÁTUS


    A magyarországi diktatúra fénykorában közel hétezer függetlenített pártmunkás állt közvetlenül az állampárt szolgálatában, akik a párt költségvetéséből kapták fizetésüket. A központi bizottság apparátusában, a Fehér Házban 350 fő, a budapesti pártbizottságnál, a Köztársaság téren 550 fő, a megyei pártbizottságokon 3000 fő volt állományban, több mint háromezer fő pedig az alsóbb szintű pártbizottságokon tevékenykedett.

    Ez egyébként csak a pártzsebből fenntartott központi magot jelentette, hiszen e létszám többszörösét finanszírozták az intézmények, az állami ipari, kereskedelmi, építőipari, közlekedési vállalatok, mezőgazdasági és ipari szövetkezetek. Csupán a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek több mint ezer függetlenített pártitkárt kellett eltartani, de ettől jóval nagyobb volt a pártitkári munkát végző ám valamilyen állásban bujtatott pártfunkcionáriusok száma. A megyei tanácsoknak béralapjukból 25 fő, a megyei belügyi szerveknek pedig 50 fő pártfunkcionárius fizetését kellett biztosítani.

    A hetvenes években az alapszervezeti titkárok és vezetőségi tagok létszáma meghaladta a százezer főt. Titkos adatként kezelték, hogy a pártbizottsági tagok 60 százaléka szellemi dolgozó volt, a fizikai munkások száma viszont még a 25 százalékot sem érte el. Az utolsó pártkongresszus előtt még meghaladta a 850 ezret a párttagok száma. A kongresszusok között a központi bizottság volt az állampárt vezető testülete, a tényleges hatalmat azonban a KB titkársága gyakorolta.

    A központi bizottság ülésein a KB-tagokon kívül jelen volt a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a Hazafias Népfront elnöke, a SZOT elnöke, a kormány tagjainak többsége, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke, a Fővárosi Tanács elnöke és részt vehettek a megyei pártbizottságok első titkárai is.

    Az állampárt kiemelten kezelte az ideológiai képzést, a párt tömegoktatásában például a hetvenes évek közepén több mint 600 ezren vettek részt. Ugyanebben az időszakban Politikai Főiskolán, a marxista- egyetemek különböző tagozatain, különböző szintű politikai iskolán közel 150 ezer fő vezető beosztású személy szerzett végzettséget. A káderképzésben, pártoktatásban való részvétel a pártonkívüli vezető beosztásúak számára is kötelező volt.

    BÜNTETŐPOLITIKA

    A diktatúra szabályait az állampárt politikája diktálta, a pártfunkcionáriusok állapították meg a tűrés és tiltás határait. A határokat átlépők szankciókra, megtorlásra, súlyosabb esetben büntetőjogi felelősségre vonásra számíthattak, ami nagyjából azt jelentette, hogy a párt szava a törvény, ami úgy is igaz volt, hogy a párt szava számos esetben felülírta a létező törvényeket.

    Attól, ha valaki törvényt sértett nem mindig lett baja, sőt, ez a pártvezetőknek előjoguk volt, ha azonban valaki a diktatúra kimondott vagy kimondatlan szabályait sértette meg, az szinte biztos, hogy nem úszta meg szárazon.

    Kádár János, a magyarországi diktatúra első embere, az állampárt teljhatalmú vezetője több alkalommal kijelentette, világosan kimondta: Magyarországon az állampárt politikája irányítja, határozza meg a társadalom életét, folyamatait, ezt kell tudatosítania az agitációnak, ezt kell érvényesíteni a közigazgatásnak, a párt politikáját kell szolgálni a hatalom minden szintjén. Amennyiben nem sikerül meggyőzéssel, a propaganda, az agitáció eszközeivel érvényesíteni a párt politikáját, akkor majd sikerülni fog a büntetőpolitika eszközeivel.

    Kádár félreérthetetlenül kimondta: a büntetőpolitika a párt politikájának részét képezi, amely az ügyészségeken, bíróságokon keresztül érvényesül. A büntetőpolitika feladata, hogy a párt politikájának érvényre juttatását kikényszerítse. Ha valaki erről nem lenne meggyőződve, az tegye egymás mellé a párt politikáját és a Magyarországon érvényes büntetőpolitikát és világos lesz számára az összefüggés.

    Mivel a Büntető Törvénykönyv nem tartalmazott az állampárt szabályainak áthágását, megsértését, a tiltás határainak átlépését szankcionáló tényállásokat, így az ilyen tettek elkövetőit nem is emiatt, hanem olyan kitalált cselekmények miatt ítélték el, amelyek tényállásai megtalálhatóak voltak a Btk-ban, noha ők nem követték el azokat a cselekményeket, amellyel megvádolták őket. Ez volt a szocialista törvényesség, amelynek jogfolytonossága a rendszerváltás utáni demokratikus jogállamban is létezik, jogkövetkezményei pedig érvényeseK.


    A DIKTATÚRÁBAN HATALMAT GYAKORLÓK KIVÁLASZTÁSA

    A diktatúra vezető ereje, az állampárt nem adott hatalmat olyan személy kezébe, aki nem volt a rendszer elkötelezett híve. Az ügyészi hatalom és a bírói hatalom a diktatúrában nem volt független hatalom, hanem a diktatúra hatalmának része, fontos összetevője volt. Az ügyészi, bírói hatalom a párttitkárok után a legfontosabb hatalmi kategóriát, pozíciót jelentette.

    Az ügyészi és bírói hatalom elsődleges feladata a diktatúra hatalmának fenntartása, támogatása volt, amely elsősorban a diktatúra ideológiájának, céljainak, akaratának érvényesítését jelentette. Az igazságszolgáltatás ennek figyelembevételével, ennek kiegészítéseként elvégzendő feladatot jelentett, annak szem előtt tartásával, hogy a törvényt, igazságot a párt szava, kinyilatkoztatása jelenti.

    A diktatúrában a hatalom gyakorlása kulcskérdés volt, így igen szigorú elvárásoknak kellett megfelelni hozzá. A mindenek feletti elsődleges szempont a rendszer iránti hűség volt. Nem lehetett ügyész, bíró, akit nem tekintettek az állampárt, a diktatúra feltétel nélkül elkötelezett hívének, amit sokszorosan, folyamatosan ellenőriztek, hiszen az ügyészi állás, a bírói állás a diktatúra fennmaradásában, működésében meghatározó szerepet játszó bizalmi állás volt.

    Az ügyészi és bírói hatalomnak a diktatúrát éltető megfélemlítést, megtorlást kellett szolgálnia. Megbízhatatlan vagy semleges álláspontot képviselő személynek nem adtak ekkora hatalmat a kezébe, sőt semmilyen hatalmat nem adtak a kezébe. Mivel a diktatúra fennmaradásának, megbízható működésének elengedhetetlen feltétele volt, hogy a hatalmi posztokon megbízható, a rendszerhez hű emberek legyenek, ezért kiválasztásukkor a szakmai szempontokat megelőzte a megbízhatóság kérdése, amelyben a helyi viszonyokat ismerő párttitkárok véleménye volt a mérvadó.

    Nemhogy a hatalomba való bekerülés, de a főiskolai, egyetemi továbbtanulás vonatkozásában is a helyi párttitkárok szava volt a döntő. A diktatúra érdeke az volt, hogy azok szerezzenek diplomát, akik kétséget kizáróan a rendszer hívei.
    A pártvezetők rendszerben gondolkodtak, amely e viszonylatban azt jelentette, hogy a hatalomba kerülők, a legkisebb hatalmi posztokra kinevezettek is embereket irányítanak, befolyásolnak majd, sokszorosításra alkalmas berendezések, eszközök, felett diszponálnak.

    Az állampárt hatalomőrző stratégiájában az első helyen szerepelt a jó kiválasztás, a második helyen pedig a mindent lefedő, mindent átszövő ellenőrzés, a mindenre kiterjedő megfigyelés állt. Ezt szolgálta a III/III-as ügynökhálózat, amelynek jelentéseiből napra pontosan tudhatták, hol, mi történik az országban.

    Diktatúrában nem lehetett valamely intézmény vagy gazdálkodási szerv igazgatója, főigazgatója az, akinek rendszerellenes híre volt, aki nem nyilvánította ki és bizonyította, hogy együttműködik a rendszerrel. Amennyiben ez gyakorlattá vált volna az olyan lett volna mintha a diktatúra a saját sírját ássa. A kitüntetések odaítélésénél nagyon ritkán, igen kivételes esetben, a nyugat felé tett gesztusként fordulhatott elő, hogy világhírű eredményt elérő olyan magyar személy hazai kitüntetést kapott, aki nem volt a rendszer híve. A munka érdemrend arany fokozata kitüntetés az a kategória volt, amelyet csak a rendszer híve kaphatott meg.