AZ
APPARÁTUS
A
magyarországi diktatúra fénykorában közel hétezer függetlenített
pártmunkás állt közvetlenül az állampárt szolgálatában, akik a párt
költségvetéséből kapták fizetésüket. A központi bizottság
apparátusában, a Fehér Házban 350 fő, a budapesti pártbizottságnál, a
Köztársaság téren 550 fő, a megyei pártbizottságokon 3000 fő volt
állományban, több mint háromezer fő pedig az alsóbb szintű
pártbizottságokon tevékenykedett.
Ez egyébként csak a
pártzsebből fenntartott központi magot jelentette, hiszen e létszám
többszörösét finanszírozták az intézmények, az állami ipari,
kereskedelmi, építőipari, közlekedési vállalatok, mezőgazdasági és
ipari szövetkezetek. Csupán a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek
több mint ezer függetlenített pártitkárt kellett eltartani, de ettől
jóval nagyobb volt a pártitkári munkát végző ám valamilyen állásban
bujtatott pártfunkcionáriusok száma. A megyei tanácsoknak béralapjukból
25 fő, a megyei belügyi szerveknek pedig 50 fő pártfunkcionárius
fizetését kellett biztosítani.
A hetvenes években az
alapszervezeti titkárok és vezetőségi tagok létszáma meghaladta a
százezer főt. Titkos adatként kezelték, hogy a pártbizottsági tagok 60
százaléka szellemi dolgozó volt, a fizikai munkások száma viszont még a
25 százalékot sem érte el. Az utolsó pártkongresszus előtt még
meghaladta a 850 ezret a párttagok száma. A kongresszusok között a
központi bizottság volt az állampárt vezető testülete, a tényleges
hatalmat azonban a KB titkársága gyakorolta.
A központi
bizottság ülésein a KB-tagokon kívül jelen volt a Legfelsőbb Bíróság
elnöke, a Hazafias Népfront elnöke, a SZOT elnöke, a kormány tagjainak
többsége, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke, a Fővárosi Tanács
elnöke és részt vehettek a megyei pártbizottságok első titkárai is.
Az
állampárt kiemelten kezelte az ideológiai képzést, a párt
tömegoktatásában például a hetvenes évek közepén több mint 600 ezren
vettek részt. Ugyanebben az időszakban Politikai Főiskolán, a marxista-
egyetemek különböző tagozatain, különböző szintű politikai iskolán
közel 150 ezer fő vezető beosztású személy szerzett végzettséget. A
káderképzésben, pártoktatásban való részvétel a pártonkívüli vezető
beosztásúak számára is kötelező volt.
BÜNTETŐPOLITIKA
A
diktatúra szabályait az állampárt politikája diktálta, a
pártfunkcionáriusok állapították meg a tűrés és tiltás határait. A
határokat átlépők szankciókra, megtorlásra, súlyosabb esetben
büntetőjogi felelősségre vonásra számíthattak, ami nagyjából azt
jelentette, hogy a párt szava a törvény, ami úgy is igaz volt, hogy a
párt szava számos esetben felülírta a létező törvényeket.
Attól,
ha valaki törvényt sértett nem mindig lett baja, sőt, ez a
pártvezetőknek előjoguk volt, ha azonban valaki a diktatúra kimondott
vagy kimondatlan szabályait sértette meg, az szinte biztos, hogy nem
úszta meg szárazon.
Kádár
János, a magyarországi diktatúra első embere, az állampárt teljhatalmú
vezetője több alkalommal kijelentette, világosan kimondta:
Magyarországon az állampárt politikája irányítja, határozza meg a
társadalom életét, folyamatait, ezt kell tudatosítania az agitációnak,
ezt kell érvényesíteni a közigazgatásnak, a párt politikáját kell
szolgálni a hatalom minden szintjén. Amennyiben nem sikerül
meggyőzéssel, a propaganda, az agitáció eszközeivel érvényesíteni a
párt politikáját, akkor majd sikerülni fog a büntetőpolitika
eszközeivel.
Kádár
félreérthetetlenül kimondta: a büntetőpolitika a párt politikájának
részét képezi, amely az ügyészségeken, bíróságokon keresztül
érvényesül. A büntetőpolitika feladata, hogy a párt politikájának
érvényre juttatását kikényszerítse. Ha valaki erről nem lenne
meggyőződve, az tegye egymás mellé a párt politikáját és a
Magyarországon érvényes büntetőpolitikát és világos lesz számára az
összefüggés.
Mivel
a Büntető Törvénykönyv nem tartalmazott az állampárt szabályainak
áthágását, megsértését, a tiltás határainak átlépését szankcionáló
tényállásokat, így az ilyen tettek elkövetőit nem is emiatt, hanem
olyan kitalált cselekmények miatt ítélték el, amelyek tényállásai
megtalálhatóak voltak a Btk-ban, noha ők nem követték el azokat a
cselekményeket,
amellyel
megvádolták őket. Ez volt a szocialista törvényesség, amelynek
jogfolytonossága a rendszerváltás utáni demokratikus jogállamban is
létezik, jogkövetkezményei pedig érvényeseK.
A DIKTATÚRÁBAN HATALMAT
GYAKORLÓK KIVÁLASZTÁSA
A
diktatúra vezető ereje, az állampárt nem adott hatalmat olyan személy
kezébe, aki nem volt a rendszer elkötelezett híve. Az ügyészi hatalom
és a bírói hatalom a diktatúrában nem volt független hatalom, hanem a
diktatúra hatalmának része, fontos összetevője volt. Az ügyészi, bírói
hatalom a párttitkárok után a legfontosabb hatalmi kategóriát, pozíciót
jelentette.
Az ügyészi és bírói hatalom elsődleges feladata a
diktatúra hatalmának fenntartása, támogatása volt, amely elsősorban a
diktatúra ideológiájának, céljainak, akaratának érvényesítését
jelentette. Az igazságszolgáltatás ennek figyelembevételével, ennek
kiegészítéseként elvégzendő feladatot jelentett, annak szem előtt
tartásával, hogy a törvényt, igazságot a párt szava, kinyilatkoztatása
jelenti.
A diktatúrában a hatalom gyakorlása kulcskérdés volt,
így igen szigorú elvárásoknak kellett megfelelni hozzá. A mindenek
feletti elsődleges szempont a rendszer iránti hűség volt. Nem lehetett
ügyész, bíró, akit nem tekintettek az állampárt, a diktatúra feltétel
nélkül elkötelezett hívének, amit sokszorosan, folyamatosan
ellenőriztek, hiszen az ügyészi állás, a bírói állás a diktatúra
fennmaradásában, működésében meghatározó szerepet játszó bizalmi állás
volt.
Az ügyészi és bírói hatalomnak a diktatúrát éltető
megfélemlítést, megtorlást kellett szolgálnia. Megbízhatatlan vagy
semleges álláspontot képviselő személynek nem adtak ekkora hatalmat a
kezébe, sőt semmilyen hatalmat nem adtak a kezébe. Mivel a diktatúra
fennmaradásának, megbízható működésének elengedhetetlen feltétele volt,
hogy a hatalmi posztokon megbízható, a rendszerhez hű emberek legyenek,
ezért kiválasztásukkor a szakmai szempontokat megelőzte a megbízhatóság
kérdése, amelyben a helyi viszonyokat ismerő párttitkárok véleménye
volt a mérvadó.
Nemhogy a hatalomba való bekerülés, de a
főiskolai, egyetemi továbbtanulás vonatkozásában is a helyi
párttitkárok szava volt a döntő. A diktatúra érdeke az volt, hogy azok
szerezzenek diplomát, akik kétséget kizáróan a rendszer hívei.
A
pártvezetők rendszerben gondolkodtak, amely e viszonylatban azt
jelentette, hogy a hatalomba kerülők, a legkisebb hatalmi posztokra
kinevezettek is embereket irányítanak, befolyásolnak majd,
sokszorosításra alkalmas berendezések, eszközök, felett diszponálnak.
Az
állampárt hatalomőrző stratégiájában az első helyen szerepelt a jó
kiválasztás, a második helyen pedig a mindent lefedő, mindent átszövő
ellenőrzés, a mindenre kiterjedő megfigyelés állt. Ezt szolgálta a
III/III-as ügynökhálózat, amelynek jelentéseiből napra pontosan
tudhatták, hol, mi történik az országban.
Diktatúrában nem
lehetett valamely intézmény vagy gazdálkodási szerv igazgatója,
főigazgatója az, akinek rendszerellenes híre volt, aki nem
nyilvánította ki és bizonyította, hogy együttműködik a rendszerrel.
Amennyiben ez gyakorlattá vált volna az olyan lett volna mintha a
diktatúra a saját sírját ássa. A kitüntetések odaítélésénél nagyon
ritkán, igen kivételes esetben, a nyugat felé tett gesztusként
fordulhatott elő, hogy világhírű eredményt elérő olyan magyar személy
hazai kitüntetést kapott, aki nem volt a rendszer híve. A munka
érdemrend arany fokozata kitüntetés az a kategória volt, amelyet csak a
rendszer híve kaphatott meg.