• A GAZDASÁGI RENDSZERVÁLTÁS KEZDETE 


    Magyarországon a gazdasági rendszerváltás a politikai rendszerváltásnál jóval előbb, már a nyolcvanas években elkezdődött és valójában a politikai rendszerváltáshoz vezető út kikövezését eredményezte. A gazdasági rendszerváltás elindítása az önmagukat reformkommunistáknak nevező politikusok érdeme volt.

    Az 1968 évi, Nyers Rezső nevével fémjelzett gazdasági reform még csak a szocialista gazdaság szerkezetében hozott változást, de nem eredményezte a szocializmus eszméjétől idegen felfogást realizáló gazdasági struktúra megjelenését. Nem így az 1981 évi, kisvállalkozások létrejöttét engedélyező gazdasági reform, amely nem csupán a szocialista gazdaság megreformálását, színesebbé tételét jelentette, hanem teret nyitott a piacgazdaság kiépülésének.

    A piacgazdaság meghatározó tényezője az önérdekű szerveződés és nem az, hogy a tulajdont milyen jelzővel illetik. Nem véletlen, hogy az önérdekű szerveződést eleve kihagyták a szocializmus receptjéből. 1981 után a kisvállalkozások létrejötte voltaképpen az önérdekű szerveződés beindulását és mind szélesebb körű érvényesülését jelentette. Magánszemélyek, öncélú gyarapodásuk érdekében az állam által engedélyezett szervezeti formákat hozhattak létre, ami egyrészt a gazdasági alapú szervezkedés korlátozott lehetőségét jelentette, másrészt a szocialista egyenlősdi elvének burkolt feladását.

    Ennek következtében Magyarországon 1981 után kialakult az a vegyes gazdaság, amelyben a szocialista típusú vállalatok, szövetkezetek mellett az önérdekű szerveződés eredményeként már jelen voltak a kisszövetkezetek, szakcsoportok, gmk-k is, amelyek a szervezeti struktúra, a működési szabályzat kialakítása, a jövedelem felosztása tekintetében jelentős autonómiát élveztek. A kisvállalkozások létrejöttének, ezáltal az önérdekű szerveződésnek az engedélyezése magával hozta a verseny részleges szabadságát, egyfajta versenyhelyzet létrejöttét és az önerőből történő érvényesülés szabadságának korlátozott mértékű létezését.

    Az országban igen kevés lehetett azoknak a száma, akik pontosan tudták, világosan látták, hogy mi is történik Magyarországon a nyolcvanas évek elején. Az önmagukat reformkommunistáknak valló politikusok közül sem túl sokan lehettek, akik tisztában voltak vele, hogy a szocialista gazdaság vegyes gazdasággá alakul át, a szellemet kiengedték a palackból, azt visszazárni többet nem lehet.

    A kisvállalkozások létrejötte egyben konfliktusforrások telepítését is jelentette, hiszen a gazdaság szerkezetében végbemenő változások folytán naponta szembesültek egymással a szocialista gazdaság és piacgazdaság formációi és jövedelemviszonyai. A szocialista gazdaság és a piacgazdaság strukturális jellemzőinek együttléte folyamatos konfliktushelyzetet eredményezett a megrendelések elnyerése, a piacok megszerzése tekintetében, de konfliktushelyzetet eredményezett a szervezettség, hatékonyság, a jövedelem felosztás vonatkozásában is.

    A gazdasági rendszerváltás kemény küzdelmek, folyamatos ütközések közepette haladt előre. Az ebben érdemet szerző, a kisvállalkozások létrejöttéért, majd fennmaradásáért küzdő politikusok reformkommunistáknak hitték és nevezték magukat, de valójában ők már inkább európai szocialisták voltak. Ők vállalták az ütközést a vállalkozásokat ellenző, visszarendeződést követelő keményvonalasokkal.

    1983 év végén, amikor már tisztán láthatóvá vált az egyenlőségen ütött rés, a keményvonalasok közül a kőkemények a szocializmus elárulásával vádolták meg a reformkommunistákat. A ’83-as év még a fogáskeresés éve volt, mindkét oldalon a saját igazukat alátámasztó érvek után kutattak. A rendszeren ütött seb súlyossága egy nagy belharc, egy belső összecsapás, leszámolás halaszthatatlanságát mutatta.






Ez a könyv a diktatúráról, a rendszerváltásról, az ellopott forradalomról, az igazságszolgáltatás visszáságairól, bűneinkről és igazságainkról, az ENERGETIKA-ügyről mondja el a szerző személyes véleményét és az általa megtapasztalt igazságot. Úgy ahogyan ő látta.

BÍRÓI FÜGGETLENSÉG ÉS PÁRTATLANSÁG A DIKTATÚRA IDŐSZAKÁBAN

Az akkori viszonylatban, a gazdasági perek esetében, a gyarapodás kérdésének tekintetében, a művészi alkotások, az írói véleménynyilvánítás, a szólásszabadság, az előadóművészek „kiszólásainak” megítélésében és számos nem említett körben, témában nem létezhetett a bírói függetlenséget tükröző értékítélet, a diktatórikus hatalom elvárta, hogy a saját ízlésvilága, értékítélete tükröződjön a bírói döntésekben. Általánosságban sem létezhetett bírói függetlenég, bírói pártatlanság.

A létező állapotot legtalálóbban kényszerhelyzetnek lehet minősíteni, amikor is a bíró és a bíróság hatalomhoz való viszonyát a függőség és az alárendeltség jellemezte. A bíróság egy szélsőséges, a hatalomgyakorlása során elnyomást,
parancsuralmat érvényesítő párt alárendeltségében működött, a bíróságok döntéseiben nem a törvények betartása hanem az állampárt büntetőpolitikájának érvényesítése volt az elsődleges feladat.

A büntető törvénykönyv nem tartalmazott az állampárt politikájával különböző területeken ütköző személyek büntetőjogi felelősségre vonására lehetőséget nyújtó tényállásokat, ezért a diktatúra bírósága csak úgy érvényesíthette, úgy érvényesítette az állampárt büntetőpolitikáját, hogy ezen személyeket olyan cselekmények miatt ítélték el, amelyet ugyan nem követtek el, de azok tényállása legalább szerepelt a büntető törvénykönyvben.

Ennek alátámasztására szolgáljon a legilletékesebbnek, az állampárt korlátlan hatalmú vezetőjének, Kádár Jánosnak egy idevágó megnyilatkozásából idézett részlet: „A kiindulópont a párt politikája, ami nálunk a társadalmi élet és a társadalom folyamatait irányítja. És akkor azt a politikai meghatározást követi a propaganda, az agitáció, a szervezés, az állami intézkedés, az adminisztráció, a közigazgatás, a kritika, a fegyelmi rendtartás és végső ponton ott van a büntető végrehajtás és a büntetőpolitika. Ez egységes rendszer. És ha valaki ezt úgy akarja megnézni, hogy veszi a lánc két végét, és egymás mellé teszi a párt általános politikáját és a hazánkban érvényes büntetőpolitikát, világos lesz az összefüggés.”

Kádár János megnyilatkozása egyértelművé tette: ha nem használ a propaganda, az agitáció, akkor a végső eszközt a büntetőpolitika jelenti. A büntető törvénykönyv viszont nem tartalmazott olyan tényállást, hogy az, aki az állampárt politikájával nem ért egyet, attól eltérő álláspontot képvisel vagy hangoztat, mi több olyan cselekménybe bonyolódik,
amely ugyan nem bűncselekmény, de merőben eltér az állampárt által megszabott irányvonaltól az bűncselekményt követ el.

Így tehát a kádári büntetőpolitika azt is jelentette, hogy aki ütközött a kiindulópontként meghatározott pártpolitikával, azt nem a valós politikai ok, hanem valamilyen kitalált cselekmény miatt, köztörvényesnek álcázott politikai perben ítélték el.
A párttitkárok persze nem tartóztattak le, nem ítéltek el senkit, erre ők csupán utasítást adtak. Az utasítást a pártbírák hajtották végre.

Aki vitatja azt, hogy nem létezett a bírói függetlenség, a bíróság függetlensége, pártatlansága, vitatja, hogy ehelyett a bíróság kötelező pártossága és a bírák kényszerhelyzete, a bírák 35. § (1) c. pontjában megjelölt egyéb ok miatti elfogultsága, az állampárt büntetőpolitikájának kötelező és kényszerű érvényesítése miatti elfogultság jelentette a valóságot, az figyelmesen olvassa el Kádárnak az idézetben szereplő utolsó mondatát, amely szerint ha valaki ezt úgy akarja megnézni, hogy veszi a lánc két végét, egymás mellé teszi a párt általános politikáját és az országban érvényes büntetőpolitikát, akkor világos lesz számára az összefüggés.