• A nyolcvanas évek elején egy teljesen új szakasz kezdődött a kádári diktatúra történetében, ekkor már számos jel mutatta, hogy felgyorsul, majd kezelhetetlenné válik a hetvenes években elindult folyamat. 1982-ben az adósságszolgálat 2,3 milliárd dollárt tett ki, 1984-re pedig már 15 milliárdra rúgott az adósságállomány és nyolcmilliárd dollár volt a nettó forráskivonás, ami 1989-re elérte a 22 milliárd dollárt! Döbbenetes számok, amelyek mutatják, hogy az ország erőforrásai
    kimerültek!

    Radikálisan csökkentek a reálkeresetek, folyamatossá lettek az áremelések. A nyolcvanas években már közel 5 millióan vettek részt a másodlagos gazdaságban, a fusizás meghatározó gazdasági ág lett. A jövedelemszerzés gyakori módja volt a közösből való merítés, az állami javak eltulajdonítása is, amely nem igazán számított bűnnek. Az állampárt berkeiben is nőtt a tehetetlenség és a bizonytalanság miatti feszültség. Az önmagukat reformkommunistáknak nevezők egy modellváltás szükségességét kezdték hangsúlyozni, de szó nem volt az egyenlőség elvének feladásáról, a piacgazdaság bevezetéséről, a kapitalizmus ezáltali becsempészéséről pedig végképp nem.

    A reformkommunista stratégák koncepciója alapján kidolgozott, a kisvállalkozások létrejöttét engedélyező jogszabály ugyan kimondatlanul, de az önérdekű szerveződés engedélyezését, a piacgazdaság részleges bevezetését jelentette. Ettől kezdve Magyarországon együtt létezett a szocialista gazdaság és a kapitalista piacgazdaság formációja. A szocialista nagyvállalatok, szövetkezetek mellett már jelen voltak a piacgazdaságot jellemző önérdekű szerveződés eredményeként létrejött kisszövetkezetek, szakcsoportok, gmk-k, gazdasági társaságok, amelyek a jövedelem felosztása, a szervezeti struktúra kialakítása és a működési szabályzat megalkotása tekintetében autonómiát élveztek.

    A kisvállalkozások létrejötte egyben konfliktusforrások telepítését is jelentette, naponta szembesültek egymással a szocialista és kapitalista piacgazdaság formációi, jövedelemviszonyai. A gazdaság szerkezetében végbemenő döntő változás, a szocialista gazdaság és a kapitalista piacgazdaság strukturális jellemzőinek együttléte folyamatos konfliktushelyzetet eredményezett a megrendelések elnyerése, a piac megszerzése tekintetében, továbbá jól érzékeltette az eltérő gazdasági formációk esetében a szervezettség, a hatékonyság és az elérhető jövedelmek közötti különbséget.

    Ez már nem a szocialista gazdaság reformját vagy színesebbé tételét, hanem a piacgazdaság kiépítésének kezdetét jelentette, melynek ismeretében kimondható, hogy Magyarországon a gazdasági rendszerváltás a politikai rendszerváltásnál jóval előbb elkezdődött és ez voltaképpen a politikai rendszerváltáshoz vezető út kikövezését jelentette.

    1983 végén, amikor már egyértelműen láthatóvá vált az egyenlőségen ütött rés, az MSZMP keményvonalasai árulással vádolták meg a reformkommunistákat. Ami még súlyosabb: azt állították, hogy a kisvállalkozások létrejöttét engedélyező jogszabály egyben a legális szervezkedést engedélyező jogszabály, amely arra is lehetőséget jelent, hogy kisvállalkozásnak álcázva a pártirányítás alól kivont, ellenőrizetlen, a rendszerrel szembeforduló vagy eleve rendszerellenes célzattal létrehozott szerveződések jöjjenek létre.

    Az érvelésük alátámasztására konkrét példaként az ENERGETIKA-ügyet nevezték meg. Az ENERGETIKA-ügy két fehérvári párttitkár által kimunkált összesküvés elmélet alapján született meg, amely szerint az Innovációs Bázisok tervvezete valójában a szocializmus megdöntésére készített forgatókönyv, az ENERGETIKA Kisszövetkezet pedig a vállalkozások létrejöttét engedélyező jogszabály kihasználásával létrehozott rendszerellenes, sőt ellenforradalmi szerveződés volt. A keményvonalasok a megoldást a vállalkozások létrejöttét engedélyező jogszabály eltörlésében és a már létező kisvállalkozások államosításában látták.

    A nyolcvanas évek erjedése a hatalom sajátos reagálását váltotta ki, a védekezés helyett a támadást választotta és az élet szinte minden terén bekeményített, érzékeltetni akarta, hogy ura a helyzetnek. A nyolcvanas években összesen 14 filmet tiltottak be, ebből a felét, hetet, egyetlen évben, 1982-ben. A nyolcvanas évek elejétől gyakorivá váltak a furcsa, megmagyarázhatatlan balesetek és ugrásszerűen nőtt az öngyilkosságok száma. A hozzátartozók számos esetben vizsgálatot követeltek, mivel sokkal valószínűbb volt, hogy öngyilkosságnak álcázott gyilkosság történt, mint öngyilkosság.

    Magyarország a nyolcvanas évek elején a világon az első helyre került az öngyilkosságok számát tekintve. Voltak akik a gyakori öngyilkosságok mögött valójában a hatalom öngyilkosságnak álcázott leszámolását látták. A nyolcvanas évek elején a hatalom minden addiginál jobban aktivizálta besúgóhálózatát, igyekezett minél teljesebben lefedni az élet szinte minden területét az ügynökhálózattal.

    A nyolcvanas évek elején ugrásszerűen megnőtt a politikai okból indított koncepciós perek száma is, azért, hogy ez ne rontsa a statisztikát, a pereket köztörvényes vagy gazdasági pereknek álcázták. Kádárék igyekeztek jó színben feltüntetni magukat a nyugat előtt, ezért ügyes trükkel kiiktatták a statisztikából a politikai pereket, azokat köztörvényes pereknek álcázták. A perek áldozatait olyan cselekmények miatt ítélték el, amelyet soha nem követtek el, amiről nem is tudtak, soha nem hallottak, hiszen ezt a koncepciós perek forgatókönyvét készítő csoport találta ki, majd ez alapján emeltek vádat, amelyet hamis bizonyítékok és a már gyakorlott hamis tanúk igazoltak. Ez minden ilyen esetben hamis vádat, igazságszolgáltatás elleni bűncselekményt jelentett a hatalom részéről.

    Nem véletlen, hogy az esetek nagy részében ezeket az iratokat titkosították. A titkosítás ma is érvényben van, az elítéltek ma sem ismerhetik meg azokat a nyomozati iratokat, amely miatt börtönre ítélték őket és legtöbb esetben a vagyonukat is elkobozták.

    Kádárék nyugat irányába tett, gesztusként értékelhető látszatintézkedése volt az 1983. évi III. törvény értelmében a választásokon való kettős jelölés is. Ugyanakkor persze Kádár azt is kijelentette, hogy csak az indulhat a választásokon, aki elfogadja a fennálló társadalmi rendet, a népfront programját, a szocializmus építésének elsődlegességét. A főtitkár szava átírta a törvényt, ennyit ért a törvény a diktatúraidején.

    Az Alkotmánybíróság döntése alapján, ma ennek a jogállapotnak élvezzük a jogfolytonosságát és a jogkövetkezményeit.

    Részletesebb vitatást, kitárgyalást érdemel az állampárti hatalom jogalkalmazásban, igazságszolgáltatásban bevezetett új technikája és annak kivetülése. A nagy hitelfelvételek miatt nem lehetett figyelmen kívül hagyni a nyugat és a nyugaton működő, élénken figyelő emberi jogi szervezetek számonkérését a politikai perek emelkedő száma miatt, így az igazságszolgáltatás újabb szocialista reformjaként is értékelhető trükkre volt szükség. A politikai perek így új ruhát öltöttek, köztörvényes koncepciós perekként kerültek lebonyolításra.

    A politikai indíttatású koncepciós perek áldozatait nem valós tetteik, nem a rendszer bírálata, nem a nyugat, a kapitalizmus, a demokrácia dicsérete, nem izgatás, nem rendszer elleni szervezkedés miatt ítélték el, hanem a besúgók, titkos ügynökök jelentései alapján elkészített környezettanulmányt felhasználva, a vádlott környezetébe illeszthető, kitalált köztörvényes cselekmények miatt, így például csalásért, hűtlen kezelésért, okirat hamisításért, vesztegetésért. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra. A statisztikában szinte nullára csökkent a politikai perek száma, igaz mutatóban hagytak egyet, kettőt az enyhébbek közül, például röplapterjesztést. Másrészt a haszon az volt, hogy a köztörvényes okok miatt elítéltek nem lettek hősök, nem jelenthettek követendő példázatot, akikre felnéznek, akik példaként szolgálhatnak.

    A magyarországi diktatúra trükkök halmazát alkalmazta, ehhez valós alapot jelentett a magyar találékonyság, ötletesség. A szocialista táborban a magyar politikai elit rafináltságának híre volt. A deklarált egyenlőség időszakában persze az üldöztetés sem volt egyenlő. Ismert ellenzékiekkel jóval óvatosabban bántak mint a kevésbé ismert szembeszegülőkkel, változást akarókkal. Ha ismert ellenzékieket zaklattak azt a Szabad Európa Rádió már pár órán belül bemondta, amit aztán több kellemetlen érdeklődő telefonhívás követett a nyugati nagykövetségekről, jogvédő szervezetektől, a pártközpontban ilyenkor nem győztek magyarázkodni.

    A nyolcvanas évek erjedését számos ismert kezdeményezés, változás és sokkal több ismeretlen segítette, bővítette, amelyre reagálni kellett, amely erőt, figyelmet vont el a diktatúrától, gyengítette a diktatúrát. 1981 decemberében jelent meg a Beszélő első száma, a Beszélő tartalmát 1982-ben már a Szabad Európa Rádió kezdte ismertetni.

    A nyolcvanas évek elején kezdődött és mind erősebbé váló erjedés voltaképpen két irányban terjedt. Egyrészt a művészek, humán értelmiségiek körében, másrészt a viszonylagos függetlenséget élvező kisvállalkozások berkeiben, akik egyre jobban idegesítették a hatalmat kezdeményezéseikkel egyre erősödő és tágabb keretet igénylő próbálkozásaikkal, továbbá heccelődéseikkel.

    Magával az erjedéssel, ezen belül pedig a változást akarók széles körével 1984-ben kezdődött meg a leszámolás és egy viszonylag jól behatárolható időszakig, 1986-ig tartott.

    Gazdasági téren a gyorsan izmosodó kisvállalkozások léte, egyre erősödő hangja, a kétféle gazdasági szisztéma együttlétéből adódó konfliktushelyzetek, az egyenlőségen ütött rés miatt a keményvonalasok felzúdulása, és még több tényező együtthatása indította el a megfélemlítés, megtorlás fokozott érvényesítését célzó koncepciós pereket, melyek közül a legjelentősebb, legismertebb a keményvonalasok és reformerek ütközőpontjaként is szolgáló ENERGETIKA-per volt.

    A művészvilágban elkezdődött erjedés szintén 1984-ben ért arra a pontra, amikor a hatalom erélyes lépésékre kényszerült. Ezt egy konkrét esemény idézte elő, mégpedig a Fiatal Művészek Klubjában szervezett világkiállítás, amelyet aztán betiltottak, bezártak. A nyilvánosság elé tárt ok gyanánt csőtörést jelöltek meg.

    1984-ben a művészvilágban is jelentős letartóztatási hullám indult el, zenészeket, művészeket csuktak be és ítéltek el olyan ügyek miatt, amihez semmi közük sem volt, a valós cselekmények rejtve maradtak.

    Az 1956 utáni 33 év hősei a ’84-esek voltak, akik az orwelli „1984” és a magyarországi, valóságban megélt 1984 alapján nevezik önmagukat ’84-eseknek.






Ez a könyv a diktatúráról, a rendszerváltásról, az ellopott forradalomról, az igazságszolgáltatás visszáságairól, bűneinkről és igazságainkról, az ENERGETIKA-ügyről mondja el a szerző személyes véleményét és az általa megtapasztalt igazságot. Úgy ahogyan ő látta.

A MEGALKUVÁS GYŐZELME

Akik annak idején a diktatúrában kiegyeztek az elnyomó hatalommal, akik titkos szövetségesei voltak a diktatúra vezető erejének az állampártnak, azok tisztességesek és feddhetetlenek maradtak és így léptek át a demokráciába, a demokratikus jogállamnak nevezett formációba, míg akik önérzetesen, gerincesen szembeszálltak az elnyomó hatalommal, akik szembeszegültek a diktatúrával, akiket koncepciós perekben ezért elítéltek, azok büntetett előéletűek lettek és a büntetett előélet hátrányait, következményeit koloncként vonszolva léphettek át a demokráciába, a demokratikus jogállamnak nevezett formációba.

Ami ebben kegyetlen és megalázó, hogy a ’84-esek, a diktatúra üldözöttjei a rendszerváltás után ezt az erkölcsi, jogi, politikai hátrányt azoktól kapták, akikkel együtt a rendszerváltás előtt a diktatúra ellenzékének vallották magukat. Hiszen ez a rendszerváltás utáni, a szabad választások révén hatalomba került kormány döntése volt. E tekintetben magyarázatként számos érv, indok hallható. Egyesek azt mondják, hogy egy a ’84-esekre is kiterjedő intézményes történelmi és jogi igazságtétel hősökké emelte volna azokat, akik valóban hősök és nem megalkuvók voltak, ez pedig más színben tüntette volna fel a kiegyezőket, de főként a kollaboránsokat.

Egy másik megközelítés szerint a ’84-esek rehabilitációjának, történelmi és jogi igazságtételének megakadályozása szintén a titkos egyezség része volt. Megállapodás született arról, hogy az igazságtétel csak 1956-ig terjedhet, 1956 utáni hősökről, áldozatokról legfeljebb általánosságban lehet szót ejteni, ugyanúgy mint a diktatúráról, ugyanis ha elismernék az 1956 és 1989 közötti időszak áldozatainak járó történelmi és jogi igazságtétel jogosságát, akkor ez a másik oldalon a bűnösség kimondását jelenti, hiszen áldozatok nem lehettek bűnösök nélkül. Márpedig a bűnösség, a felelősség felvetése, az erre való legkisebb, legjelentéktelenebb utalás is tabu téma volt, ezt eleve kizárta az egyezség.

A békés átmenet a lehető legrosszabb megoldást jelentette az 1956 utáni 33 év áldozatai, hősei számára, ugyanis legalizálta az ártatlanul elítélt emberek bűnösségét. Akiket a diktatúra idején áldozatoknak, hősöknek, bátor embereknek tekintettek, azok a rendszerváltás utáni demokratikus jogállamban köztörvényes büntetett előéletű személyek lettek, annak minden hátrányával, társadalmi előítéletével.

Egyes vélemények szerint ez a magyar találékonyság csúcsa, az évszázad trükkje, ugyanis azzal, hogy a diktatórikus jogállapot idején, a bírói kényszerhelyzetben, a bíróságok alárendeltségi helyzetében politikai koncepciós perekben született ítéleteket a jogfolytonosság kimondásával átemelték egy demokratikus jogállam jogállapotába, valójában megtisztították a diktatúra mocskától, hordalékától, mi több, legitimálták a diktatúra, az állampárt értékítéletét, hatalmi akaratának bíróságon keresztüli érvényesítését, ezáltal legitimálták a diktatúra idején kialakult jogállapot továbbélését, jogkövetkezményeit.

Többek között ezért kellett volna, hogy forradalom, békés forradalom által jöjjön létre a rendszerváltás!

Nem a 33 év áldozatainak és hőseinek a hibája, mulasztása, hogy így alakult a rendszerváltás, hogy a rendszerváltás után olyan jogállapot jött létre, amelyben a rendszerváltás előtt politikai okok miatt koncepciós perekben ártatlanul elítéltek továbbra is bűnösök maradtak, viselve ennek minden jogkövetkezményét és a társadalmi megítélését.

De ez nem is csupán a politikai okok miatt elítélteket érinti, hiszen sokan nem is politikai okok miatt kerültek ártatlanul börtönbe, hanem azért, mert valami újat, a rendszer értékítéletével ütközőt mertek alkotni, vagy azért, mert nem vállalták, hogy besúgók legyenek, nemet mertek mondani, amikor ügynöknek akarták beszervezni őket.

Egy ismert fotóművészt például azért börtönöztek be, mert művészi aktfotókat készített és ezen felháborodott egy bigott kommunista vezető felesége. Ma ő is ugyanúgy büntetett előéletű, mint az, aki zsíros kenyeret tett a Lenin-szobor kezébe. Több zenészt azért ítéltek el, mert azt nyilatkozták, hogy nálunk nincs igazi szabadság, mások meg azért kerültek börtönbe, mert baráti társaságban a kapitalizmust, a piacgazdaságot dicsérték, a nyugatot magasztalták.

Szinte hihetetlen és józan ésszel felfoghatatlan, hogy ma olyan demokráciában élünk, ahol azért büntetett előéletűek, másodrangú állampolgárok egyes emberek, mert már a demokrácia eljövetele előtt, a diktatúra idején azt merték mondani, hogy a demokrácia az jó dolog.

Ez például érzékelhető és világos különbségként említhető a békés átmenet és a forradalom révén lezajlódó rendszerváltás eredményeként létrejövő jogállapot között.

A rendszerváltás után az 1956 utáni 33 év áldozataitól megtagadták az intézményes jogi és történelmi igazságtételt, így aztán számukra nem maradt más lehetőség mint felülvizsgálati indítvány benyújtása vagy perújrafelvétel kérése. A diktatúra – óvatos becslések szerint is – több tízezer, a többször hangoztatott szám szerint több százezer politikai elítéltje közül csak viszonylag kevesen vállalták a jogi procedúrát.

A politikai indítékot megjelölő jogorvoslati kérelmek száma jogászok becslése szerint azért így is elérhette a több ezret – sajnos a bíróság nem készít erről kimutatást –, közülük tíznél is kevesebb esetben született felmentő ítélet.

Egyetlen olyan esetről sem hallani, hogy amiatt született volna felmentő ítélet, mert a bíróság elismerte, hogy fennállt a 35. § (1) c. pontja szerint bírói elfogultság, mert a bíró pártutasításra hozott a büntetőjogi felelősséget megállapító ítéletet, mivel a bíróság pártirányítás alatt állt és valójában a diktatúra elnyomó gépezetének részét képezte.

A rendszerváltás után több mint tíz évvel még mindig ott tartunk, hogy megkerülhetetlen annak tisztázása, hogy akkor diktatúra volt – amely a politikai perekben is tükröződött – vagy nem volt diktatúra? Ez pedig olyan alapkérdés, amit előbb-utóbb el kell dönteni, és amely voltaképpen politikai kérdés, az meg köztudott, hogy a bíróság nem politizálhat.

Az pedig megint csak kényes kérdés, hogy a politikai perek és a politikai indítékkal kezdeményezett koncepciós perek esetében hozott határozatokat megtámadó jogorvoslati kérelmekről mért nem készült statisztika, holott ez pontos képet adhatna arról, hogy hány ember tartotta sérelmesnek a diktatúra bíróságának ítéletét? Miért titkos a politikai perek vonatkozásában benyújtott jogorvoslati kérelmek száma illetve azok elbírálásának eredménye?

Még érthetetlenebb és visszatetszőbb, hogy a pártállami diktatúra idején politikai perekben elítéltek a mai napig nem ismerhetik meg a nyomozati iratokat, nem tudhatják meg, hogy milyen adatok felhasználásával, milyen koncepció alapján került sor az elítélésükre. Ez azt jelenti, hogy a diktatúrában a védekezéstől megfosztott embereket ma a demokráciában megfosztják a jogorvoslat lehetőségétől, attól, hogy az iratokat megismerve érdemben cáfolhassák az ellenük szóló vádakat.

A Történeti Hivatal elnökhelyettesének nyilatkozata szerint jelenleg nincs jogukban kiadni ezeket az iratokat az érintettek számára. De akkor milyen demokrácia ez?

Mindez azt erősíti, hogy sokkal erősebb érdek fűződik a diktatúra sötét ügyeinek eltussolásához mint annak nyilvánosságra hozatalához. Vitathatatlan, rengeteg lerendezni való maradt, ezért a rendszerváltás folyamatát tovább kell vinni és azt közmegelégedésre be kell befejezni. A rendszerváltás rendezetlenségének következménye, hogy nem lett feloldozás, mint ahogyan felelősségre vonás sem. Az Antall-kormány a békés átmenet ürügyén menlevelet adott a diktatúra minden volt hatalomgyakorlójának, azoknak is, akik bűncselekményeket követtek el.

Magyarországon a diktatúra által elkövetett bűntettek vonatkozásában sem az 1956 előtti, sem az 1956-os, sem az 1956 utáni ügyek miatt nem történt felelősségre vonás.

Ahol igazi rendszerváltás volt, ahol forradalom hozta el a változást, ott volt felelősségre vonás is. Erre egy csehországi példa: a Prágai Városi Bíróság 4 év letöltendő börtönre ítélte Karol Hofmant, a Csehszlovák Kommunista Párt magas rangú funkcionáriusát, mert 1968 augusztus 20.-án kikapcsoltatta a rádióállomást, amely hiteles tudósítást akart adni
a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiába történő bevonulásáról. Ilyen nálunk nem fordult, nem fordulhatott elő, de már nem is kell, viszont annál fontosabb és sürgetőbb az ártatlanul elítéltek számára nyújtandó történelmi és jogi igazságtétel.