• Kik álltak szemben így vagy úgy a pártállami hatalommal, kik nem csináltak forradalmat?  A diktatúra valódi és látszólagos ellenségei nagyjából három meghatározó csoportba sorolhatók: a kiegyezők, a kollaboránsok és a szembeszegülők csoportjába.

    KIEGYEZŐK

    Valószínűen a török megszállás alatt nyert létformát a kiegyezés Magyarországon, amely később a magyar történelem egyik vezérlő motívuma lett.

    A rendszerváltás előtti időszakban a kiegyezők önmagukat többnyire jobboldalinak vallották, laza kapcsolatrendszerrel rendelkeztek, és javarészt tudtak egymásról. A kiegyezők vezető állásba juthattak, utazhattak, sőt kitűntetéseket is kaphattak.

    A kiegyezőknél egyetlen határ volt, amit soha nem léptek át, ők nem váltak szövetségessé. Ez különböztette meg őket a kollaboránsoktól. A kiegyezők nem voltak a rendszer hívei, de nyílt ellenségei se, ugyan hangoztatták ellenzéki voltukat, azt, hogy ők a másik oldalon állnak, de tudni lehetett róluk, hogy ők soha nem fordulnak szembe a diktatúrával, soha nem lesznek szembeszegülők, és az érvényesülési lehetőségért, egzisztenciális engedményekért egészen messzire képesek elmenni.

    Nem véletlen, hogy a kiegyezők meghatározó résztvevői voltak az ellenzéki kerekasztalnak. Ebben nem csupán az állampárti elithez fűződő személyes kapcsolat volt a meghatározó, hanem az, hogy az állampártnak ez elsőrendű érdeke volt.


    KOLLABORÁNSOK

    A kiegyezőktől látszólag csupán egy árnyalattal különbözött a kollaboránsok csoportja, amely tartalmi szempontból viszont igen jelentős volt.

    A kollaboránsok diktatúrához fűződő viszonyát nem a kiegyezés hanem a szövetség jellemezte. A magyarországi kollaboránsoknak közvetett kapcsolatuk volt az idegen megszállókkal, nem közvetlenül az idegen megszállók, hanem a megszállók itteni helytartóinak szövetségesei voltak. A kollaboránsok az állampárt szemeként és füleként is működtek, mivel nyíltan hangoztatták ellenzéki voltukat, így e körök befogadottjai lehettek, sok mindent hallottak, láttak, amit továbbadhattak.

    A rendszerváltáskor meghatározó politikai erőt képviselt a kiegyezők és a kollaboránsok kényszerű érdekközösségbe kovácsolódott csoportja, mondhatni meghatározó érdemük volt abban, hogy itt csupán mérsékelt változások legyenek.  Számukra előnytelen, sőt kimondottan hátrányos lett volna az olyan léptékű változás, amely például elismeri a ’84-esek érdemeit, a rendszerrel való szembeszegülést, ez teljesen alááshatta volna megítélésüket, erőpozíciójukat.

    A kollaboránsok sajátos logikája az volt, hogy általánosságban ugyan diktatúra volt, de ez a konkrét esetekben ritkán érhető tetten. A kollaboránsok szerint az igazságtétel ’56-tal lezárható, utána már csak olyan jelentéktelen esetek voltak, amelyek egyedi ügyekként orvosolhatók. Ez a csoport, de a kiegyezők egy jelentős része is ellenezte, hogy a magyar alkotmány rögzítse azt, hogy 1989 előtt diktatúra volt és meghatározza a diktatúra jogállapotát.

    A kollaboránsok féltek igazán a múlt feltárásától, jelszavuk a „felejteni” volt. Féltek attól, hogy fény derülhet valódi szerepükre, kiderül, hogy milyen mélységben működtek együtt a diktatúrával, az állampárttal.


    SZEMBESZEGÜLŐK


    Magyarországon a számottevő – ám szervezetlen és rendezetlen – ellenzéki erőt a szembeszegülők sokasága jelentette, akik a kiegyezés helyett a hatalommal való szembefordulást választották. Azt vallották, hogy a diktatúrát roncsoló, a diktatúra erejét gyengítő egyéni akciók, kezdeményezések révén lehet eljutni a diktatúra felszámolásához. A hatalom tisztában volt azzal, hogy a szembeszegülést, annak számtalan bosszantó demonstrációját nem képes megakadályozni, de a szervezettség megjelenését igen, hiszen a legnagyobb veszélyt az ellenőrizetlen szervezettség felbukkanása jelentheti.

    A pártállami hatalom azt is jól tudta, hogy a szétforgácsolt, főként egyéni akciókban megmutatkozó szembeszegülés szervezetté válása nem csupán egy nagy tömegű ellenzéki erő, hanem egy kezelhetetlen mértékű és tömegű ellenállás színre lépését is jelentené.

    A hatalommal való szembenállás és az ennek érvényre juttatásában szerzett gyakorlat olyan veszélyességi fokozatott jelentett a szembeszegülők megítélésében, hogy közülük – a hatalom karmaiba kerülve – igen kevesen úszták meg börtön nélkül. A diktatúra egész országot lefedő ügynökhálózatával éberen figyelte a szervezettség legcsekélyebb mértékű megjelenését, hogy azt már csírájában elfojthassa. Az állampárt az engedély nélküli, ellenőrizetlen, öntevékeny szervezkedésért még a saját híveit is megbüntette. Nem véletlen, hogy a keményvonalasok körében akkora pánikot okozott a gazdasági alapú szerveződést – a kisvállalkozások létrehozását – engedélyező, 1981 évi jogszabály.

    Az Energetika-ügy kiindulópontjaként szolgáló összeesküvés-elmélet fő hivatkozási alapja is az volt, hogy a szembeszegülők összegyűjtésére, tömörülésére alkalmat adó országos szervezet létrehozását körvonalazza a kifogásolt gazdasági modell illetve tervezet, ami aztán rövid idő alatt országos méretű ellenállási mozgalom létrejöttéhez vezethet.  

  • AZ ELLENZÉKEN BELÜLI VISZONYULÁSOK

    Az ellenzéken belül a létszámban meghatározó szembeszegülők markáns részét képező és a cselekvés szempontjából külön figyelmet érdemlő ’84-esek szinte kivétel nélkül áldozatok voltak, politikai okokból indított koncepciós perek áldozatai. Sokan előzetes letartóztatásban töltöttek rövidebb-hosszabb időt, így ők közvetlenül megtapasztalhatták a diktatúrát, a diktatúra hatalomgyakorlási módszereit, közvetlen ismereteket szereztek a diktatúra mechanizmusáról, szerkezetéről hatalmi struktúrájáról.

    A ’84-esek és a kiegyezők, de főként a ’84-esek és a kollaboránsok viszonyát szembenállás, ellenséges megítélés jellemezte. A ’84-esek szerint a kollaboránsok rosszabbak voltak mint a kommunisták, de a kiegyezőket is árulóknak tartották. A kiegyezők szerint viszont a ’84-esek felesleges hősködők, konfliktuskeresők voltak, akik ha meghúzták volna magukat, békésen élhettek volna, senki nem háborgatta volna őket.

    Ami ugyanakkor a helyzet visszásságát, majdhogynem komikus voltát jelentette, hogy mindegyik csoport, mindegyik kategória a diktatúra, az elnyomó rendszer ellenzékének, ellenségének tekintette magát, de persze másképpen.
    Ellenzék volt a ’84-esek tábora, ellenzék volt a kiegyezők köre, és ellenzéknek tekintették magukat a kollaboránsok is, holott ők inkább szövetségesek, a diktatúra titkos szövetségesei voltak.

    Mindenki azt állította, hogy ő a rendszer igazi ellensége.  Valószínűen az is volt, csak másképpen. A rendszerváltás után sem oldódott ez a viszony, nem változott egymás megítélése, az ez irányú nézet, csakhogy a ’84-esek nem kerültek a hatalomba, a kiegyezők, kollaboránsok viszont igen.







Ez a könyv a diktatúráról, a rendszerváltásról, az ellopott forradalomról, az igazságszolgáltatás visszáságairól, bűneinkről és igazságainkról, az ENERGETIKA-ügyről mondja el a szerző személyes véleményét és az általa megtapasztalt igazságot. Úgy ahogyan ő látta.

NYOLCVANAS ÉVEK -
KÁOSZ ÉS LERENDEZETTSÉG

Ebben az időszakban a hatalom még a saját híveitől sem lehetett nyugton és biztonságban, sorra jelentkeztek az örültnél őrültebb ötletekkel. A találékonyság az ideológiát sem hagyta szűzen, egyesek a szocializmust akarták megújítani új teóriákkal, új szervezeti elképzelésekkel, mások Lenin nyomdokain haladva a kommunizmushoz vezető út lerövidítésén munkálkodtak.

Külön kategóriát jelentett a nyughatatlan ifjúkommunisták hada, akik közül jó páran a KISZ-t akarták megreformálni vagy éppen gyökeresen átalakítani és próbaképpen új, független KISZ szervezetek létrehozásán fáradoztak.

Mások a világ ifjúságát akarták Magyarországra csődíteni, hogy majd itt ők biztosan le tudják téríteni őket a kapitalizmus amúgy is ingatag ösvényéről és rövid idő alatt igen nagy hatásfokkal jutnak előre a szocializmus világméretű elterjesztésében.

1986-ra egy olyan új lerendezettség jött létre, amely ugyan magában hordozta a káosz elemeit, de ugyanakkor kitisztultak a szándékok, az erőviszonyok. Ellenzéki oldalról nézve néha úgy látszott, hogy a hatalom igen közel áll hozzá, hogy a lovak közé vesse a gyeplőt. 1986-ra a keményvonalasok is meghátráltak, elfogadták a vegyes gazdaság létezését, az egy ország két rendszer elvét.

Egy roppant érdekes, ám ellenőrizhetetlen információ szerint, a nálunk tartózkodó szovjet
tanácsadók illetve megfigyelők azt a feladatot kapták, hogy az előtte készített jelentéseiknél jóval alaposabb elemzéseket dolgozzanak ki az itteni változásokról, amelyek alapul szolgálhatnak a szovjet politikai vezetés számára a döntéshozatalhoz.

Állítólag a szovjet vezetés reformokban gondolkodó részének a figyelmét felkeltette a magyar módszer, ahogyan a kisvállalkozások létrejöttének engedélyezésével jelentősen bővíttették az értékteremtés körét, és egyfajta gondolatkísérlet alapját képezte a magyar módszer ottani alkalmazásának lehetősége, az egy ország két rendszer elve, amely aztán később Kínában voltaképpen meg is valósult. A gondolatkísérlet megvalósítandó tervvé történő felfejlődésének kezdeti buktatója az egyenlősdi feladásának problémája volt, amely a magyarországi keményvonalasok háborgását is kiváltotta.

Az egyenlőtlenség miatt felzúduló keményvonalasok figyelmét 1986-ban viszont már az kötötte le, hogyan találhatják meg saját érdeküket az egyenlőtlenségben, persze munka nélkül. 1986-ban az előtte indított koncepciós perek nagy részét lezárták, sokan szabadultak az előzetes letartóztatásból, büntetésként pedig a letartóztatásban eltöltött időt szabták ki azon esetekben is, ahol előtte 8-10 éves börtönnel fenyegetőztek.

1986-tól a politikai okokból indított koncepciós perek száma jelentősen csökkent, de nem szűnt meg, hiszen még közvetlenül a rendszerváltás előtt is ítéltek el embereket izgatás, szervezkedés miatt, azért mert szidták a kommunizmust, dicsőítették a demokráciát, a kapitalizmust. Ez viszont akkor már nem a hatalom általános megnyilvánulása, hanem inkább jellemzően a területi pártvezetők túlbuzgósága, változások iránti érzéketlensége miatt volt.

1986 után már inkább egy újfajta jelenség kezdett elharapózni, mégpedig a zsákmányszerzés, a zsákmányszerző koncepciós perek indítása. A zsákmányszerző koncepciós perek azonban már nem az ingatlanvagyon vagy értékes vagyontárgyak megszerzésére, hanem jól működő kisvállalkozások megkaparintására irányultak.

A pártfunkcionáriusok egy része rájött, hogy ötlet, befektetés és munka nélkül igen magas jövedelmet biztosító kisvállalkozásokat lehet így megszerezni, ahova rokonokat, ismerősöket beültetve csendestársak lehetnek és akár apparátusi fizetésük tízszeresével is kiegészíthetik jövedelmüket. A vállalkozások esetében nem volt nehéz okot találni a koncepciós per alapjául szolgáló
törvénysértésekre.

Számos, a jogszabályi előírásokat betartó vállalkozás esetében állapítottak meg így csalárd módon törvénysértéseket, emeltek vádat és hoztak ítéletet. Bevált rituáléja volt az ilyen zsákmányszerző műveleteknek. Már a koncepciós pert megelőző vizsgálat kezdetekor letartóztatták a vezetőket, a tulajdonosokat, majd ezt követően a pártbizottság által javasolt hatósági biztost neveztek ki a vállalkozás teljhatalmú irányítására, és máris a kezükben volt a vállalkozás.

Főként kisszövetkezetek esetében alkalmazták ezt a módszert. A volt tulajdonosoktól, vezetőktől nem csak a vállalkozást vették el, hanem ártatlanul több éves börtönbüntetéssel sújtották őket és általában minden vagyonukat elkobozták. Közülük többen öngyilkosok lettek, hiszen mindenüktől megfosztották őket és semmi esélyt nem láttak az újrakezdésre.

Egy ilyen zsákmányszerző koncepciós per áldozatának, egykori elsőrendű vádlottjának keserédes humora szülte azt az egyébként találó megjegyzést, hogy mennyivel humánusabb a rendszerváltás utáni privatizáció, az, hogy az államtól szerezték meg a vagyont, mert így senkit nem kellett ártatlanul becsukni érte.

A nyolcvanas évek végére olyan állapot alakult ki, amelyből csak egyetlen értelmes kiút létezett. Csak egy forradalom, egy békés forradalom teremthetett volna tiszta helyzetet. A pártállam jogállami eszközökkel történő lebontása elvi szinten is kudarcot szülő megoldásnak mutatkozott.

Csak forradalom hozhatta volna el a szükséges mértékű változást, csak forradalom révén lehetett volna véget vetni a kozmetikázhatatlan múltnak, de kifogták a szelet a lassan mozduló tömeg vitorlájából.

Ellopták a forradalmat. Forradalom helyett békés átmenet lett, a múlt kozmetikázása, melyre a koronát a paktum jelentette. A paktum véglegesítette a békés átmenetet, a múlt továbbélését. Hét ember egyezett meg az ország sorsáról, az ország ügyeiről, ugyanúgy mint korábban azt a politikai bizottságban tették.